Pályázatok » Második New York
Jelige: costello
Talált
Kávéházi rémregényem a brazil munkás farzsebében blazírtan vár, hogy föladják postán, föld ajak, spontán szöveg, szögek a ládán, benne kávébab.
Globáltotál hablatyolás vagy történet: ma sem lesz reggeli, irány a Meki, inkább valami kávéház, friss narancslé, árulkodás – neki nem is jut, csodás. Három tojás, rántotta, húzta-vonta a földet a brazil, fonta be a kis mag az új DNS-t, kis kalács, kis vaj, kis dzsem, kis fizetés. Kis ez-az.
Jelige: Caravaggio
A csomag
Mintha megált volna az idő. Csupán az aranyozott oszlopokon jelent meg valami vöröses patina, ami valamiképp jelzi, hogy valami mégiscsak mozog, tolja az előrébb az emberek életét.
Már egészen mások járnak. Csupa idegen. Akiknek még a nyelvét sem ismeri. Idegen országokból. Látogatók, akiknek van pénzük, hogy a csillogást megfizessék. Ezt persze nem érti. Öreg. Az ő korában megszokás volt kávéházba járni nap mint nap, hogy megigya munka elött a szokásos feketét és néhány kósza mondatot firkáljon a gondosan odakészített „kutyanyelvre”. Hogy minden héten az ide bejelentett címre várja a postáját, amit az örökké mosolygós főúr hozott az asztalához. Barátokkal, művésztársakkal találkozni, beszélgetni. Meg egyáltalán csak úgy, szórakozni. Kultúráltan, ahogy azt az Ő társadalmi köre „kívánta”. Ötven éve teszi meg a mindennapi távot otthona és a kávéház között. Gyalog megy, mert a konflisok már nem járnak. A főútat hosszan elnyúlva villamosok járják, farmotoros buszok szuszognak keresztül-kasul. No lám; a gázlámpák helyett is hirtelen-fényű izzók. Szokatlan gyorsaság mindenütt.
Jelige: borsó
Tűzliliom
Ez a kávézó, amit inkább mondanék presszónak, már nem volt sem gazda, sem monumentális sem pedig híres. Egy elrejtett kis zugban téblábolt, valahol a Szarvas söröző mögött viszont még a porcelánbolt előtt.
A berendezése? Az hagy némi kivetnivalót… A pult karcolt volt, láttatni engedte, hogy az idő rozsdás vaskarmai senkit sem engednek megmaradni eredeti állapotában. És miért írom azt, hogy senkit ahelyett, hogy semmit írnék? Megszemélyesítek egy omladozó épületet, sőt hamarosan a nevét is leírom… ugyan is, ez a hely élt és lélegzett minden nap öregebb lett, változott és várta életének utolsó alkonyatát.
Persze, ahogy mi is, úgy ő is volt, fiatal, életerős és egészséges. Minden gyermek csodálatos a születésekor, ez Tűzliliommal is így volt. Kis vörös téglái akkor még fénylettek, ablakai tiszták voltak.
Szóval. Tűzliliom rendkívül tehetséges volt már az első három hónap után úgy kacsingatott a sétálókra - főleg reggel, mikor elemében volt - hogy azok nem bírták ki, be kellett menniük egy erős feketére.
Jelige: barcelonaboy
Lélekkávéház
Szerettem a kávéházakat. Szeretem a kávéházakat. Talán ez az egyetlen dolog, ami nem változott az elmúlt fél év során. A kávéház különleges hely, ahol kiszakadhatok a szabad akarat rutinjából és önmagam lehetek. Mindig más és mégis mindig ugyanaz az ember. Gyakran találkozom itt barátokkal vagy ismeretlenekkel. A mai nap mégis különleges. Ma önmagammal találkozom.
Jelige: Artikula
Kávéház helyett
Kénytelen leszel elfogadni végső soron,
hogy nem tudod, egyedül van-e osztópontod.
Hogy fogalmad sincs egyáltalán mi az az osztópont.
Hogy miért gondolkozol megint olyanon,
hogy létezik-e ember, aki a félhomályt is
félig teli homálynak nevezi.
Hogy legalább látszatban optimista maradjon,
még ha belül magzatpózban is sír a sírig.
Jelige: Amrita86
Kávéház, történet nélkül
A kávéban valami több van, mint koffein. Megiszod, elbódít. Nem is számít, milyenek az asztalok, a székek. Aranyos, márványos, pompás, vagy rozzant, régóta használt darabok.
Akik ide jönnek, különben sem szoktak igazán körbenézni.
Az egyik úgy tépi fel az ajtót, rohan a pulthoz. Leroskad, dönti magába a forró italt, végre oldódik benne minden. Düh, bánat, élet. A másik tétován lép, óvakodik befelé, azt hiszed, visszafordul talán, de nem teszi. Elszánja magát, leül, iszik. Sokan-sokan, jönnek egymás után, mind egyformák, mind különbözőek.
Jelige: Captain Morgan
Változnak az idők
Újra arcomba fröcsköltem a hideg vizet. Vártam, hogy lehűtsön, megnyugtasson, elmúljon a kezem remegése. A Kávéház mosdójának tükre egy kétségbeesett alakot mutatott. A szívem dobolt, a halántékom lüktetett, a gyomrom vadul háborgott. Lámpalázam van! Pánikolok!
Júlia lépett mögém, végigsimította a hátam és gyengéden masszírozni kezdte a tarkóm.
-Ne izgulj! Már bent vagyunk, kifelé jön a móka része! – Sss…- tette ujját a számra. – Itt vagyok, együtt csináljuk. Emlékezz! Ismételd a jelmondatunk!
Hallgattam rá, közben mélyeket sóhajtottam.
Jelige: Vacska
Nem mondtam
A kávéját a mellemre önti.
A kávé persze forró, de egy szó se hagyja el a számat. Nem is lehetne nekem olyat.
Mari egy ronggyal dörzsölgeti a ruhám, hiába, le kell cserélni a köpenyt. Fentről látom, milyen zsíros a haja, ő az egyetlen, aki így ki mer menni a vendégtérbe, ezer éve itt van, neki nem szólnak miatta. Dörzsöli a foltot, közben a vendéget szidja, az ég rogyna rájuk, hát mindent lehet ezeknek, biztos nem érzett az soha ilyen fájdalmat, jányom, megmártanám egyszer a kopasztóvízben, ne félj, csak nézne, mint a vett malac.
Jelige: Csillámpóni
Velence
Irén hatvanháromszor keverte meg a kapucsínóját, mire barátnőitől szóhoz jutott és végre bejelenthette a nagy hírt.
– Képzeljétek, Bélával holnap Velencébe megyünk. Ott ünnepeljük a huszadik házassági évfordulónkat, és csak annyi kikötése volt, hogy meg akarja nézni a meccset. Én dönthetem el, hogy mit csinálunk és hová megyünk.
A barátnők irigykedtek, néhány évvel ezelőtt még együtt határozták el, hogy Velencét mindenképpen látniuk kell. Irén már látta maga előtt, ahogyan egy romantikus kávézóban kevergeti a méltán híres olasz kapucsínóját, amelynek állítólag olyan kemény a habja, hogy a kockacukor csak lassan, fokozatosan merül el benne.
– Mit fogtok csinálni? – kérdezte az egyik barátnő két falat francia krémes között.
Jelige: Rongyoskifli
Sarokház
A súlyos drapériák színéből jósolni lehetett volna. Feketék voltak és vörösek, a széleken vékony, arany cirádákkal. A minta az asztalokon és a székeken is folytatódott, a piték tetején ujjnyi vastagon ült meg a lekvár. Hajnalban apám már a kávéautomata előtt állt, összehúzott szemmel figyelte a szemközti sarokház ablakait. Huszonnyolc ásító feketeség. Az áru késett. Müller úr piszkos kötényére húzott kabátban, termetes alumínium tárolókban szállított. Minden másnap, tortát csak külön rendelésre. Csokoládét, dobosat, eszterházyt. A márványkalács darabokban morzsált, a bambik és minyonok fakó halmokban álltak a hűtőpultban. Kevés fogyott belőlük, így ezekből én is ehettem. Müller úr gyakran kísérletezett, saját recepttel dolgozott. A vágyott pohárkrémeknek enyhe mellékízük lett, megrendelői lassan kikoptak mellőle. Csak apám kávéháza és még néhány cukrászda maradt. Talán megszokásból.
A bejárat melletti szalonban hétvégenként Békési bácsi játszott a zongorán. Legtöbbször örökzöldeket. Aprópénzért. Az apróra zsugorodott kávénénikék lassan ingatták fejüket az ismerős dallamokra. Apám szerint ők tartottak minket életben és bizonyára Müller urat is. Hosszú évek óta.
