Jelige: ablak

Beküldte: admin, 2013-05-31 22:08:53  | Címkék: a, lájkverseny

Akadálymentesítés

Csak a könyveit és a ruháit hozta el. A házmester szánta meg, amikor az utcában albérletet keresett: mióta nem szénnel fűtünk, ott van az az üres helyiség, lakhat benne, szinte ingyen, víz és áram is van, fázni sem fog télen. A pincében rozoga polc is akadt. Az ócska dívány sem kényelmetlenebb, mint a francia ágyban a húsz éve nyűtt matrac. Ki kellene cserélni, mondta gyakran Zsófi, tönkre megy a derekunk. Tönkre is ment, akárcsak a házasság. A dereka már nem fáj. Nem is érzi. Nem jár ki a szuterénből, csak nagyon ritkán, de minden nap tornázik, legalább egy fél órát. Közben magában számol, néha fennhangon, vagy verset mond, hexametereket. Jó, hogy oly sok memoritert adtak fel annakidején. Most is olvassa őket. A fejében kavargó saját verssorokat nem jegyzi le. Már nem. Az írógépet sem hozta magával. Zsófi nevetését hallja, na, költőcske, mit költött ma a madár? Bár tojást költenél, azt meg lehetne enni. A két gyerek ilyenkor kuncogott.

Látja a nő széles csípőjét, hát azt tényleg táplálni kellene, csak úgy reng a hátsója, amikor átmegy a szobán. Fele ekkora volt, amikor megismerkedtek. Akárcsak a hangja. Halk szavú lánynak ismerte meg, ez tetszett benne a legjobban. Sokat kirándultak, ott nem kellett sokat beszélni. Rótták a kilométereket, erdőn, mezőn keresztül, de egy idő után Zsófinak már nem volt kedve a túrákhoz. Te csak menj egyedül, ha épp nincs jobb dolgod, mondta ingerülten, ha a férfi felvetette a hétvégi kirándulás tervét. Akkor még volt munkája, Zsófi meg otthon maradt, nem megy ő félpénzért dolgozni, hogy még parancsoljanak is neki, és ott vannak a gyerekek, a lakás, ezeket hanyagolja el? Csak a kilátóig menjünk együtt, kérlelte a férfi. Hányszor láttuk már, vetette közbe az asszony. Minden alkalommal más képet mutat onnan táj, de ezt már nem mondta, csak gondolta a férfi, felesége már rég nem figyelt arra, mit válaszol.

A két ablak közül csak az egyiken tud kinézni. A másik, már évek óta bedeszkázva áll. Talán valaki berúgta, aztán nem üvegezték újra, inkább kiiktatták, megszüntették. Fény amúgy se jön be, még az üveges ablakon át is alig-alig, csak késő délután csillan néha valami rozsdabarna fény az elhaladó lábak, cipők kontúrjain. Nyáron láthatta a barnára sült női lábikrákat, a fehér bokákat, a helyenként zsinórszerűen kitüremlő visszereket, rojtos farmert és öltönyhöz illő nadrágot. Tömött szatyrok is elhaladtak, aktatáskák, de hátizsák, egymásba kulcsolt kéz, felsőtest, átölelt váll, vagy nyak és fej soha. Minden csak övön alul. Egy fél.

Esős napokon senki se ment el az ablak előtt, oda csapott a víz, eresz sem nyújtott védelmet. Ilyenkor kopogott az eső az üvegen, mintha be akarna kérezkedni. Éppen ide. Egy éve lakik itt és azóta az ajtaján sem kopogtatott senki. Csengő nincs, minek is lenne, ha valaki meglátogatná, előtte bekukkantana az ablakon, szólna, hé, bejöhetek? Senki se hajol le, hogy benézzen. Függönyt sem tett, az elvenné azt kis fényt is, ami nappal halványan beszivárog. Zsófinak gyakran mondta, ha majd összejön egy kis pénzük, költözzenek emeletre, ahonnan van kilátás, szép kis balkon. Az asszony csak vonogatta a vállát, jó ez így, nem kell cipekedni a lépcsőn. 

A kórházban vakította a nagy fehérség, úgy érezte, mintha még mindig a hóban feküdne. Tudata lassan tisztult. Télen is szeretett felmenni a kilátóhoz, olyankor senki se jár arra, csupasz minden, gondolják az emberek. Csak a köd állta néha útját, vagy hóhullás, de ezt a képet is be tudta illeszteni egy megbonthatatlan, de még nem teljes képbe. Kereste a további puzzle darabokat. Amikor a szélviharban megcsúszott és legurult a hegy oldalán, még akkor is látta a kép összeillő darabjait, mintha filmkockák álltak volna össze egy történetté, aminek még nincs vége. A fejében. A kerekes szék használatát csak hónapok múltán tanulta meg. Az orvos nyugtatgatta Zsófit, fog ez menni, jó erőben van a férje és örüljön, hogy a lakásuk földszinti, nem kell átalakítaniuk. Akadálymentesíteni.

Költözésekor a szuterénbe vezető öt lépcsőre a házmester egy széles deszkapallót helyezett. Ne féljen, biztonságos ez, Kocsis úr, itt bármikor le-fel kerekezhet, nem szorul senkire. A fél ablakon át nézi a lábakat, csizmában, szandálban haladnak, magas platós patacipő is topog, de hogy! A puha, hófehér balerina ellibeg, fáslizott láb csoszog, sportcipő, villogó rózsaszín csíkkal a talpán elsuhan. Légpárnás. Itt mindig felfele néz. Lekottázná a lépéseket, verssorokká. De túl hamar tűnnek el, egy ablak kevés. Most négy lábat lát, állnak. A piros, magas sarkú cipő pipiskedve emelkedik, mintha fel akarna szállni. Nyújtja a nyakát, hogy többet lásson, ne csak a lecövekelt négy lábat. Hiába. Itt nem szokott senki se megállni, most mégis. A csukott ablakon át is érzi az esőszagot. Sokáig ül a sötétben, aztán halkan kinyitja az ajtót, be se csukja maga mögött, odakerekezik a lifthez. Még sosem ült benne. Megnyomja a legfelső gombot, tíz emeletet jelez a világító tábla. Kattanva nyílik az ajtó. Kigurul. Meredek folyosó vezet a lapos tetőhöz, gyors tempóban hajtja a kereket, mintha versenyezni akarna valakivel. Vagy valamivel. A tetőn megcsapja az éles levegő, lenéz, minden hangyányi az utcán. Az eső mind erősebben esik, csúszik a nedves cement. Nem kapcsolja be a kerekesszék fékét. Mély levegőt vesz, se felfele, se lefele nem néz. Csak maga elé.