Jelige: Záray

Beküldte: admin, 2012-12-04 21:44:55  | Címkék: z

A gondviselés

Középkorú férfi szelte búsan a körút forgalmas járdáját. Az emberek folyton változtak körülötte, akár a gondolatok az elméjében. Egyfolytában azon töprengett, hogy mihez kezdhetne, milyen módon válhatna a nagybetűs valakivé. Az eső is eleredt. Lépteit kissé megszaporázta, és mikor elhaladt egy gyönyörű épület mellett, egy pillanatra megtorpant. Elolvasta az üvegen lévő írást, amin ez állt: „New York”. Eszébe jutott, hogy hányszor nézte ezt a kávéházat sóvárogva a villamosról. Úgy döntött, hogy most nem hátrál meg. Még ha ez a hely olyannyira előkelő is a számára. Az ajtóhoz egy idős úrral egyetemben érkezett. Udvariasan ajtót nyitott neki, majd így szólt:
- Jó napot kívánok! Tessék.
A másik a fejével biccentett, majd belépett az épületbe. Észrevéve az utána érkezőn, hogy először lehet ott, és igen el van szontyolodva, úgy döntött megszólítja:
- Látom, magára férne egy jó erős kávé.
- Igen uram, nagyon jól esne – felelte.
- Akkor jöjjön, akire várok úgy is csak később fog megérkezni. Mindig is szerettem a fiatalok társaságában tölteni az időmet. Maguk mindig olyan okosakat tudnak mondani – válaszolta mosolyogva az idős úr. Kabátjukat felakasztották, majd egy üres asztalhoz kísérték őket.
- Elnézést kérek, hiszen még be sem mutatkoztam. A nevem Záray József – monda a fiatalabb férfi, miközben a kezét nyújtotta.
- Örvendek a találkozásnak Záray úr. Engem Kocsis Andrásnak hívnak. Ne haragudjon a kérdésért, de nem rokona véletlenül Záray Márta énekesnőnek?
- De igen - felelte büszkén.
- Na, látja ki gondolta volna, hogy ma délután egy híresség hozzátartozójával fogok kávézni. Meséljen magáról kérem. Mondja, miért van annyira elkeseredve?
- Tudja, nem vagyok könnyű eset, és talán ez nem is egy amolyan kávéházi történet.
- Beszéljen csak, annál kíváncsibbá tett.
- Ahogy óhajtja uram. Ma reggel elmentem egy közvetítőhöz, aki szerzett nekem egy állást Angliában, ahol mosogatóként fogok dolgozni. Mint tudja manapság itthon nem egyszerű munkát találni. A szüleim elhunytak, feleségem és gyerekem pedig nincsen, így tehát nem köt idehaza már semmi. És ön?
- Én jól megvagyok köszönöm. Azonban szomorú leszek, amikor azt kell hallanom, hogy az olyan fiatalok, mint maga is, nem találják a boldogulásukat. Mondja csak, mi az ön polgári foglalkozása? Nem hinném, hogy mosogatni tanult volna egy ilyen udvarias fiatalember. Ne értsen félre, nincs bajom a mosogatókkal, csupán koromból adódóan meglátom az ilyesmit.
- Ami azt illeti magyar és történelem szakos tanárként végeztem pár éve.
Az idős ember láthatóan a plafon díszítését nézte egy rövid ideig, majd ismét a férfire tekintett.
- De nem szeretném önt untatni – mondta kissé kellemetlenül érezve magát József.
- Ha unalmas lenne, amit mond, akkor nem kérdezném, nem gondolja? Kérem, folytassa.
- Elnézést kérek, igaza van. A nagynéném javaslatára döntöttem úgy, hogy külföldre megyek. Az a tervem, hogy némi pénzt gyűjtök, és kitudja, talán az írással próbálkozom.
- Írás, felettébb érdekes.
- Igen. Valahogy mindig is vonzott a dolog. Úgy gondoltam gyerekeket fogok oktatni és a szabadidőmben történeteket alkotok majd, hogy azokból a nagyobbak is tanulhassanak. Még, ha ez nem is egyértelmű a számukra.
-Nézze, maga egy nagyon szimpatikus és udvarias fiatalember. Nagyok kérem ne menjen el az országból.
- Köszönöm, hogy próbája gondomat viselni, de nem maradhatok. Nincs mi itt tartson.
- Hisz már korábban mondtam; maguk fiatalok mindig olyan okosakat tudnak mondani. Akár csak most. Ha nem bántja, én azt mondom önnek, hogy fel van véve.