Jelige: sündörgő

Beküldte: admin, 2012-12-04 21:34:38  | Címkék: s

Kávéházi történet

2008. április 4.

Kedves Naplóm!

Hol is kezdjem… Talán ott kéne, hogy miért is kezdek naplót írni. Ennek több oka van. Az első, hogy kiadjam magamból, ami nyomaszt, bánt, és talán ettől egy kicsit megkönnyebbülök. A másik, hogy úgy érezzem, nem vagyok egyedül, valaki meghallgat. Valakinek fontos vagyok. De nem is az ok a lényeg, ezért inkább belevágok.

Megint eltelt egy év, de még mindig olyan, mintha csak ma történt volna. Ha rá gondolok, összeszorul a szívem, szédülök, és nem tudom abbahagyni a sírást. Legszívesebben meghalnék, csak hogy végre elmúljanak ezek az érzések. Őszinte leszek, belefáradtam a fájdalomba.

A bűntudat mardos, ha arra gondolok, hogy tovább kéne lépnem. Én még mindig nem érzem, hogy készen állnék újból a boldogság hajszolására. Nem tudom, hogy ez az érzés a bűntudatom miatt van-e, vagy tényleg időre van még szükségem.

Már négy éve, hogy elmartam magam mellől a barátaimat, családomat. Négy éve már, hogy úgymond csak „vegetálok”. Eljárok dolgozni, jó pofizom a munkatársaimmal, de senkit nem engedek közel magamhoz, és még az ebédszünetekben is kerülöm őket, nehogy a minimálisnál többet kelljen kommunikálnom velük. Tudom, hogy ez már beteges, de nem tudok mást csinálni. Mielőtt végiggondolnám a cselekedeteimet, az agyam már dönt és onnan már nincs visszaút.

A szüleimmel is megszüntettem mindenféle kapcsolatot. Még csak azt sem tudják, hogy pontosan hol is vagyok, melyik kontinensen, melyik országban, melyik városban. Semmit!

Négy éve, hogy meghalt a vőlegényem…

2009. december. 2.

Kedves Naplóm!

Most elég mérges lehetsz rám. Eléggé elhanyagoltalak, hónapok óta ki sem nyitottalak. Mentségemre legyen, hogy úgy eltettelek, hogy csak ma találtam rád. Annyi mindent meg kellene osztanom veled, de sajnos nincs túl sok időm, mert nemsokára itt vannak a költöztetők. Elköltözöm.

Pár hónappal ezelőtt erőt vettem magamon, és úgy döntöttem, elmegyek az egyik kolléganőmmel kávézni. Hallott egy újonnan megnyitott hangulatos kis kávézóról a belvárosban és addig noszogatott, amíg meg nem ígérem, hogy elmegyek vele.

Örülök, hogy így tettem, mert tényleg nagyon elbűvölő volt a hely. Annyira megtetszett, hogy onnantól fogva minden péntek este oda mentünk és átbeszélgettük az éjszakát. Az egyik ilyen alkalommal egy úriember állt meg az asztalunknál. Bocsánatot kérve, amiért megzavart minket, bemutatkozott, és megkérdezte, nem e csatlakozhatna hozzánk. Kellemes külsejű férfi volt, fekete, rövid hajjal, enyhe borostával, ami eléggé sármossá tette.

Nagyon jó beszélgetőpartnernek bizonyult. Nem volt se túl rámenős, se félénk nyuszi. Amikor eljött a búcsú pillanata, felém fordult, és megkérdezte, hogy hazakísérhetne e. Most sem volt időm végiggondolni, az agyam döntött, és Igennel feleltem.

Attól a naptól fogva Ő is velünk kávézik minden pénteken.

De most mennem kell, megjöttek a költöztetők, hogy átvigyék a holmimat a vőlegényemhez, a „Sármos idegenhez”!