Pályázatok » Második New York
Jelige: Brando
Az új cipő
Serfőző Lajos nem szerette a hivalkodást. Hajnalban kelt, az első busszal ment dolgozni. Targoncával vitte az árut, ahová kérték. Kollégáival csak fociról beszélt. Hazafelé a bisztróban megivott két kupica kisüstit, aztán sietett haza. Szeretett egyedül lenni. Lenke fotóját mindig megsimította, miközben bekapcsolta a tévét. Az asszony pár éve költözött el a nagyobbik lányukhoz. Azt mondta, ő nem tud több meccset megnézni.
Serfőző Lajosnak egyetlen barátja volt. A szomszéd öregúr, akivel mindig történt valami. Leesett a létráról, hármasa volt a lottón, a múlt héten pedig elment egy kávéházba.
Kávéház – morfondírozott Serfőző Lajos – olyan ismerősen hangzik. De miért nem volt ő soha? Pedig az öreg szerint ott kristály a csillár, üveg a tányér, és isteni a kávé.
Serfőző Lajos csak legyintett. Jó neki a kotyogós is.
Jelige: MEGREZ
Életút-játék
1.
A srác egyedül ült az asztalnál olcsó öltönyében, és kólázott. Arcát sebek borították, karja fel volt kötve. Nemrég kapott állást egy multinál, és ő lett az ügyeletes lóti-futi. Épp egy fontos aktát szállított, amikor karambolozott.
- Nincs kedve játszani, fiatalember?
A fiú meglepetten felpillantott. Egy kifogástalan öltözetű, kortalan férfi állt fölötte. Kezében kis sakk-készletet tartott.
- Ne haragudjon, hogy csak így megszólítottam, de láttam, hogy egyedül van, s unatkozom egy kicsit. Nos?
- Végül is, miért ne? – válaszolt az ifjú. Tétovázása hamar tovaszállt. Kicsit imponált is neki, hogy egy idősebb, láthatóan jó módú ember felfigyelt rá.
Jelige: Botond1
A kávéház és a bicikli
Kapott egy biciklit a kollégáitól, mert jól állt neki. Meg messze is lakott. Ráadásul szerették. Nagyon. A régi meg összetörött. A törzshelyén, a „Kávéházban”, ahogy ő nevezte, volt egy kapualj, ahova mindig kikötötte a biciklit. Volt, hogy napokra. Biztonságban volt. Esténként dolgozott, sokat. Ismerték a városban, felkapott volt, híres. Mikor végzett a munkával, ment a Kávéházba. Lesni és kutatni. Ha nem dolgozott, akkor is ott volt. Ült és várt: kivárt. Ivott. Rendszerint sokat, volt, hogy még annál is többet. Kutatta a múltat, a múlt figuráit, alakjait. Legalábbis is ő így gondolta. Ilyenkor álomvilágban élt, álomemberekkel vette körül magát. Alakokkal, akiket a múltban vélt felfedezni. Nem ismerte őket. Csak tudta őket. Érezte őket. Tele volt a feje és a szíve múlttal. amivel nem tudott, nem is akart mit kezdeni. Várta, hogy újra elfogja a régi érzés, amit annyiszor elképzelt már magáénak. A nagypapa-érzés, az ópapa-érzés, a könyv, a film, a vers-érzés. A múlt érzete. Az érzés, ami nem volt a sajátja, de azzá lett. Mesélték. Tanulta. Olvasta. Hallotta. Játék volt, ami kezdett egyre komolyabbá válni. Ismerősök vették körül, de nem voltak barátai. Nem engedte, hogy legyenek. Mert egyikőjük sem, senki sem volt olyan, mint az álmában. A múltban. Félt a csalódástól, félt a jelentől. Jövő nem volt. Várt: várta, hogy belép az ajtón a barát. Érezni és látni akarta. Megvolt a törzshelye, a törzsasztala: kerek márványasztalka, olyan, mint amilyen a „nagymamánál” volt az „igazi lakásban”. (erre az asztalra szokta mondani, ahogy haladt előre az éjszakákban és egyre gyűltek a poharak: „ez lesz a sírkövem”. Egyszer olvasta valahol, hogy a régi kávéházak asztalaiból sírköveket csináltak.) Ismerték, elfogadták, szerették is talán. De nem értették, vagy nem akarták érteni. Minek. Iszik. Fizet. Elmegy. A háta mögött úgy hívták, hogy a „művész”. Fiatal volt, erős és tele energiával. Nem mutatta. Belül tartotta. Csak akkor lehetett látni, amikor tekert. Az ajándékba kapott biciklivel. Az új „társával”. Akár jött, akár ment. Pedig olyankor már nem volt önmaga. (Csak ezt el szokta felejteni.) Addigra az éjszaka rendszerint megtette a magáét. Mint azon az utolsó estén is. Amikor gyorsabb volt a villamos, vagy erősebb. Vagy csak egyszerűen ott jött. Lehet, hogy nem tudta. Pedig tudhatta volna. A múltban is mindig ott járt a villamos. Mesélte a nagypapa. Csak akkor még nem jártak biciklivel a kávéházba. Az asztalka nem lett a sírköve, most is ott áll a Kávéházban. Emlékét az aljára írt sorok őrzik: Itt ült L.Zs színész, aki az új társával ment a régi halálba.
