Pályázatok » Második New York
Jelige: Limonádé
Ami örök
Mert minden évszak igazán gyönyörködtet… Rozsdavörös lombok és elmúlás, hatvanéves korban léptem nyomán a roppanó térd nesze összemosódik a száradó levelek reccsenésével, ahogy leülök a kávézó teraszán. Hűvös van, a szemközti asztalnál az ezüsthajú, kontyos nő fázósan összehúzza magán a kabátot, szájzugába apró derűráncokat húz a mosoly, ahogy barátnőjéhez hajol.
− De jó, hogy találkoztunk! − Tibor áll meg kerek asztalkám mellett, egy harmincas kolléga.
Kurta biccentésemben nincs hívogatás, a tél merevsége ül a nyakamon, és a szomszéd széken a jégmezők üressége várja. Mégis leül, rendel, és mesél. Feszíti az érzés, feszíti az új szerelem, a kiöntése úgy látom, elkerülhetetlen.
Jelige: latba
Novella vagy vers? Ezen gondolkozom, mikor leülök a New York Kávéház egyik termében egy pályázatot írni. Nem foglalkozom senkivel, csak arra összpontosítok, amiért idejöttem. Megmutatom, hogy én is tudok szavakat rakosgatni egymás után úgy, hogy az összefüggő irodalmi szöveggé váljon.
Talán a téma nyilvánosságra hozatala után sokan a század eleji létben gondolkodnak (vagy arrafelé), amikor is nagy íróink ehhez hasonló helyeken foglaltak helyet, mint ez a kávéház és elmélkedtek.
Hol a következő művükről, hol arról, hogy miből is fogják megfizetni azt az óriási számlát, amit távozásuk pillanatában a pincér átnyújt, majd felszólítja őket a már megszokott szívélyes hangnemmel annak kiegyenlítésére.
Valaki novellát ír, valaki verset. Biztosan sokuknak megfordul a fejében, hogy hogyan gondolkodna egy nagy író erről a témáról: kávéházi történet. Egyáltalán gondolkodna-e ezen. Ki tudja, hogy nem zsigerből jönnének-e a gondolatok, hisz úgyis minden nap ott ülnek ezek az író emberek.
Látok egy-két tanácstalan arcot, akik még nem tudják, mit írjanak.
Persze mindenkiben felsejlik az a mozzanat, emlékkép, vagy egy töredék, amit meg akar jeleníteni a mondatok segítségével.
Jelige: kutymaki
Etetés
Régen nem találkoztak, de reméli ez nem zavarja őket, ennyi idő után sem. Abban is bízik, hogy ugyanott tudják folytatni, ahol sok-sok évvel ezelőtt abbahagyták., rögtön nyakig benne a bolondozásban, a viccelődésben. Az egyetemi éveket végig bulizták, egyik csíny érte a másikat. Félszavakból is értették egymást, vajon még ma is? Putnoki-Zola Hadrián a híres regényíró, jó, nem annyira híres, inkább ismert egy bizonyos körben. Mostanában viszont rossz passzban van, sőt, igencsak megcsappant a pénze is, ezért szeretett volna a régi barátjával találkozni, hátha neki lesz valami ötlete. Bízott benne, hogy lesz. Régen is mindig volt, jó, olyan eset is akadt, hogy az éjszakát a fogdában töltötték Jó hecc volt, gondolja Hadrián, most se bánnám, csak történjen valami. Egy presszóban várja egyre türelmetlenebbül Hertelendi Benjámint, akinek régen csak az volt a legnagyobb gondja, hogy hogyan szórja el a családi vagyonból ráeső pénzhegyet. Csak agyon ne nyomjon! Viccelődött számtalanszor. Nem kellett soha sietnie, úgy látszik most se teszi, mikor végre besétál és széles mosollyal. Látszik a legújabb trendi szerinti ruháján, sálján, hogy most is jól megy neki. Az az ötlete, hogy nyissanak egy kávéházat. Hadri szerint nagyon sok van, és azok is sokszor üresek, nincs vendég, az embereknek kevés a pénzük. Én azt mondom, hogy akkor is bele kell vágni, például íróversenyt kellene meghirdetni. Talán ivó-versenyt! Arra több jelentkező lenne! Hamar megegyeznek, Hadri találja ki a témát, Beni adja a tőkét. Szórádi-Frey Alfonz vagyok. Mindent hallottam. Segíthetek? Szabad vagyok. momentán Így hárman fogtak a dologhoz. Három különböző ember, a szavak embere, a pénz embere és és nem tudni ki és mi Szórádi-Frey Alfonz. Elhatározták, hogy először íróversenyt rendeznek, majd ivó-versenyt, utána pedig a Szórádi-féle turmixot, mi szerint mindenből egy kicsikét, de egyen, igyon a magyar, mert úgy érzi jól magát. Aztán zene is legyen, meg tánc is, mint egy ír kocsmában. Közben lehet villám haiku-verseny, pogácsa sütés, koktél-keverés a friss sütemények után. Kávé, tea, üdítő. Az íróversenyen ötvenen, az ivó- versenyen hatvanan, és három mentő, s a Szórádi által kitalált variációban száz ketten voltak. Ő nyert. Szórádi-Frey Alfonz szerényen lehajtott fejjel előhúzott a zsebéből egy gyűrött papirost és Putnoki-Zola Hadriánnak nyújtotta, ez az első versem, elolvasnád?
Jelige: Kaller
Utolsó
Kórlap
Neve: Boldog Tibor
Anyja neve: Boldog Mártonné
Születésének helye: Utolsó caffé Időpontja: 2012.12.02
Foglalkozása: Író Családi Állapota: Özvegy
Lakhely: Gerlandó utca 18
Legközelebbi hozzátartozó neve és címe: X
Felvéve: 2080.09.03 16:30
Meghalt: 2080.10.03 02:44
Jelige: IRONIARTIKA
Magányosan
Ma is a kávéházban ülök,
Süteményt és feketét kérek,
Öregnek és fáradtnak tűnők,
Lassan meggyötörtek az évek.
Jelige: Hkp2000
40
Sikerülnie kell, megcsinálom, én voltam a leggyorsabb már kiskoromban is, legalább is a hímivarsejtek között. Nagy elánnal érkeztem a kávéház ajtajához, minden erőmet összeszedve meglöktem, kifelé nyílt, még jó, hogy akkora az orrom, így nem ütöttem ki a fogam. A fehér ingemen élénkpiros vér csörgedezett végig. Na szép, mondhatom, eddig vigyáztam, hogy pedáns legyen az öltözékem az állásinterjún. Fura is volt, állásinterjú a kávéházban, miért nem a munkáltatónál, jó, jó, végül is otthonról is végezhető munkát ígértek. Betömködtem az orrlyukam egy zsebkendővel, csak az a tükör nem hiányzott az előtérben, egy rozmár nézett vissza rám, rozmár, akinek beletört a fél foga egy fagyos fókatetembe. Ott ült bent a nő a 13-as asztalnál, ahogy ígérte.
Jelige: haliho
Kávéházi történet
Teca barátnőmmel és osztrák rokonaival Sopronban találkoztam. Amikor odaértem, azzal fogadtak, szomjasak és finomságra vágynak. Kerestünk egy kávéházat. Szívesebben sétáltam volna jókat szippantva a soproni hegyi levegőből. Helyette a kávéházban ültünk. Idegen hang zsongott, piszkált, hogy nem értem. Rendeltünk. Én egy pohár ásványvizet. A többiek süteményt, a legnagyobb fajtát. Teca csak olykor figyelt rám, hisz szóval tartotta a rokonság. Csak pár szót értettem. Talán mondatonként „ájro”. Nem is kívánkoztam beleszólni... Nekik az „ájró”, nekem viszont a levegőből volt kevés. Küldök energiát Etának, mert ő kérte! Merült fel bennem a kérdés, hogyan? Ez aztán megbizsergette az agysejtjeimet. Volt időm, hát körülnéztem. Szembe velem egy idősebb asszonynak hoztak ki zöld színű koktélt. Ki tudja milyen egzotikus gyümölcsöket rejtve. Biz, én is megkóstolnám! Ám még sem kértem, helyette képzeletben elrepítettem Etának, kívánva, hogy ha nem is vagyunk az édenben, attól még sok finomat is ízlelhetünk, ha nem is közvetlenül. A meglepetés padig ott van, hisz oly eleganciával tálalják, hogy rossz biztosan nem lehet! Ekkor barátnőm megint szólt pár szót. A férje három hete fogyózik, és most hogy falja a süteményt, a nevét sem ismerem édeset. Nem tudtam sajnáljam-e, hogy nem tudott nemet mondani, netán mondjam azt, hogy váljék egészségére? Helyette inkább Etára koncentráltam. Megint. Lám, lám néha biz esendő az ember, ha a jóról egy jóért lemond, és aztán mert épp akkor jól esik, újra enged a vágynak. Ismét és kivételesen. Add meg magadnak azt, ami jó esik! Végre felálltunk és kimentünk a kávéházból. A friss levegőtől jobb közérzetem lett. Neki iramodtunk a városnak, ahol egykori gyermekkori éveinket töltöttük. Minden kis zugban kerestük és olykor megleltük az elmúlt jó perceket harsány nevetésben. Barátném betért egy fonott kosár üzletbe. Én kinn maradtam leültem egy padra. Olyanra, ami egy embernek sok, de két embernek már kevés, a helyet illetően. Ez kissé zavarta a padokhoz fűződő érzésvilágomat. Szembe velem egy régiség kereskedő bámészkodott napszemüvegben. Ejnye! Csak nem engem pásztáznak a szemei? Ezen a padon mellém úgy sem fér! Mosolyogtam belülről. Kicsit fájó, hogy ő látja ha én figyelem, de én nem láthatom, hogy ő vajon néz-e rám. Amíg ezen meditáltam, eltűnt a az ezeréves holmikkal teli dzsungelébe. Megint Eta jutott eszembe, aki annyit tud mesélni, mint ő, nos ilyen helyen lenne a dolga, a „jódolga”! Hiszen itt minden régi, mégis szép. Ami volt és ami van, és lám még lesz is, ha vigyázunk rá! Gondolatban már repítettem is felé a múlt megmaradt csodás képeit.
Jelige: fekete
1899. London, Grand Cafe
Katerina Von Berger volt London egyik leghíresebb kurtizánja. Több szeretőt tartott, mint barátot. Ha kellett újra és újra meghódították, akár a világ végére is hajlandóak lettek volna utána menni. Szépsége mindenkit elvarázsolt, talán nem túlzok, ha azt mondom ő volt London égköve. Hófehér bőre olyan volt akár a porcelán, kecses kezei finomak voltak. Alakja akár a homokóra, pontosan ott domborodott ahol kell. Haja ébenfekete,szemei tengerkékek, ajka cseresznyepiros. Katerina Von Berger tökéletes volt..A múltjáról azonban senki nem tudott semmit. Még legkedveltebb szeretője, Sir. Edmund Wallas sem.Kat elmélyülten figyelte a kinti havas utcát, észre sem vette, hogy időközben megérkezett partnere, aki a széke mellett állva hajbókolt neki. Arcán megjelent az a csábító mosoly, amit a férfi annyira imádott benne
Jelige: Dupla kanapé
Dupla kanapé, gonzales sherryvel
Eltűnt egy karakter a szimbólumok közül. A háromezerből az már biztosan hibás lesz. A francba. Heltai erre mondaná, kis dráma az élet, nem érdemes belőle nagy hűhót csinálni. Miért éppen Heltai jutott eszembe, itt a New York-ban, annyi író járt ide, jelentősek, jelentéktelenek. Talán Kacsoh Gráci miatt, bár nem hiszem. Na, végre.
- Garçon, két dupla kanapét kérünk.
- Italt, monsieur Heltai, a szokásos chartreuse-t, sárgát, vagy zöldet.
- Nem, ma nem. A kanapé mást kíván. Várjon, tudom már. Gonzales sherryt. Calderon is azt itta, pedig ő értett a borokhoz, az öreg.
- Sokat jársz ide, ezt Gráci kérdezte.
- Nem, ide nem járok, itt élek jóformán, mert minden egy helyen van, ami munkához kell. Étel, ital, szivar, kártya, ha nő kell, az is akad éppen, ha pénzre van szükséged, Gyula, a főpincér a legkitűnőbb uzsorás, sasszeme van, azonnal látja, kinek adhat kölcsön, kinek nem. Mondhatom, korszakalkotó lángész volt, aki a kávéházat kitalálta, egy helyre összesűrítette, leegyszerűsítette az életet.
Jelige: DaMa1224
Hárman egy napon születtek
Sebes lépteim a hevesen verő szívem ütemében vezettek be abba a kávéházba. Ott ült ő, Dóra. Talpig fehérben, arany fürtjei szépen vállára fésülve, a megszokott kedves mosolyával üldögélt szokásos helyünkön, a repedt üvegasztalnál. Idős, de gondos kezei egymásba kulcsolva pihentek a kávéház kopott fényeiben. Minden életbarázdát pontosan láttam, s azt képzeltem, az Úr az asszony jócselekedeteit véste ekként bársony tenyerébe. Odaérve megsimította arcomat, s fülembe súgta: „Gyönyörű!”. Majd egy gyűrött, s könnyáztatta fényképet nyomott kezembe. Éreztem, hogy az aprócska manó a képen belőlem van, hozzám tartozik. A szemem könnyes homályba borult, hiszen ez az asszony gyümölcsöt adott méhemnek; megadta nekünk, mire annyira vártunk egyetlen szerelmemmel. Mindent megtettünk, hogy szerelmünk az élet szentségében egyesülhessen, s kiteljesedhessen, de a biológia nem volt kegyes hozzánk, nem adta meg nekünk ezt az áldást.
