Hirdetés
Pályázatok » Kálnoky László 100
Bejegyzések a következő címkével: 'z'
Jelige: Szarkaszirt
Ereklyéim
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? –nézett föl Demetri azzal a bánattól csillogó tekintettel, amiből barátja már tudta, hogy valami mélyenszántót kellene válaszolnia.
- Megvannak… - vonta meg vállát Otisz, és hogy elterelje a figyelmét, a futóval levette Demetri egyik gyalogját. A szőke huszonéves oda se nézett, csak lépett valamit.
- És mégis hol, Otisz?
Otisznak fogalma sem volt róla, miről van szó, de a beszélgetés ezen szakaszánál már nem lehetett kiszállni. Hosszan fújta ki orrán a levegőt, a fekete bástyát előrébb tolta, majd szemöldökét fölvonva bizonytalanul válaszolta:
- Biztos helyen.
- Akkor jó.
„Akkor jó” – engedett föl Otisz lelke is, pedig legbelül nagyon jól tudta, hogy nem úszhatta meg ennyivel. Ez csak a vihar előtti langyos szél volt, az igazi hullámok csak most jönnek, ahogy Demetri kék szemei az ő arcára vándorolnak a sakktábláról.
Jelige: zivot
Családi kincs
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]?
Bűnhődnek emlékeim törékeny egén.
Öldöklés, halál s hazug szerelem,
Határokat kergető tomboló ideg,
Mit őseim a pokolból reám küldenek.
Hagyatékul nékem csak ennyi maradt,
Vágyakozó kezem végtelen űrbe kap.
Jelige: szelíd erő
El-Hagyaték
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]. Már rég tengerentúlra vitték, eltemették. Mindent, ami voltam, vagy lehettem volna, máglyára dobták, idegen kézbe szórták. Hamarabb elhagytak, minthogy emberré lehettem volna. És most mi vagyok? Világomat megtagadom. Miért is ne? Ismerem a magányt. Kiismertem ezt az érzést és megszerettem. Rájöttem ember csak akkor ér közel hozzám, ha ezt az állapotot nem töri meg jelenlétével, hanem belép és belesimul. Magányomat életemmé tettem és kialakítottam benne magam békéjét. Ez azt jelenti, hogy nem vágyom másokra, hogy tükrök legyenek. Ha mégis felkelti a figyelmemet egy-egy arc, őket szeretem, megszívlelem. A szív mélységes magasságába lehelem a hálát, ha ébreszteni tudnak bennem.
Jelige: Szél
Emlékek pora
„Hová lettek a családi ereklyék”[1] Tétován kóborlok szobáról szobára. A régi emlékek pora ül minden helyiségben, körberajzolja a bútorok, tárgyak hűlt helyét. Indiánost játszó gyermekként olvasom a nyomokat.
Igen, ott állt a nagymama oroszlánmancsú karosszéke, látszik a négy körmös nyomon. Úgy gubbasztott az öblében, akár egy csapzott rigó. Amott a hímzett búrájú lámpa villás nyoma. Vásznára még fiatalkorában hímzett bozótban nyúlfiat kergető rókát dédanyám. Mellette a masszív íróasztal terpeszkedő lenyomata. Hány és hány levelet írtam rajta! És ott támaszkodott a falnál nagyapám háromfiókos szekrénye, amiből mindig fűszeres dohány illata áradt. Még most is csiklandozza az orrom. A ruhásszekrény koporsónyomát sem tűntette el az idő. Anyám, fiatal lányként a szekrényajtó belső oldalára ragasztgatta a számára kedves írásokat. Mikor elköltözött, itthagyta mindet, akárcsak a szüleit. Huszonöt év múltával is csupán a betegség vehette rá, hogy meséljen a nagyszüleimről, és megkérjen, keressem meg őket.
Jelige: Zsoltár a kegyeletnek
Zsoltár a kegyeletnek
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]?
Por-magányba szenderült gondolatok,
karácsony-csüggedt csillagszórók közt
mosolygó megkopott díszek?
Jelige: szörnyella
Magányos értékek
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Ködös, homályos valóságban
Az óriás porszemek lefedték,
s mi hiszünk a hazug vakságnak.
Jelige: zanni
Mégis látható
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? Apa ezt mindig olyan hangon kérdezte, miközben cinkosan anyára mosolygott, hogy az ember érezte belőle, tudja ő, hogyan kell az ünneppel bánni, meg azokkal a színes kis üvegdíszekkel is, amiket anya mindig nagyon óvatosan görgetett ki a százszorgyűrt csomagolópapírokból. Voltak halvány emlékei, hogy régen, amikor még kicsi volt, feldíszítve kapták a fát, alatta a névre szóló ajándékok, csak néhány gyertya égett a lakásban és az ember egyik ámulatból a másikba esett, ahogy a pislákoló fényben sorra felfedezte a fát, meg a csomagokat, meg a sok finomságot a terített asztalon. De most már kilenc éves, évek óta együtt díszítik a fát, ami már előző nap megérkezik hozzájuk. Apa szokta a sarokba állítani, és alaposan kikötözni a seszínű spárgával, ami aztán nem is látszik utána, és akkor a fa biztos lábon áll. Ezt is apa szokta így mondani, mint a családi ereklyéket, és mindenki mosolygott olyankor, anya kigörgette a díszeket, óvatosan felakasztgatták mindet, és közben mindig elmesélték, melyiket hogyan kérte el anya a nagymamától, vagy hozta el csak úgy, szó nélkül, mert neki anélkül nem is karácsony a karácsony, úgy megszokta már azokat a díszeket. Aztán sétálni mentek, egymás kezét fogva, de neki ilyenkor mindig előre kellett szaladnia, mert hogy lehet nyugodtan csavarogni, amikor az ember alig várja, hogy hazaérjen és megtudja, tetszett-e a Jézuskának a fájuk és milyen ajándékokat tett alá és kinek a legtöbbet.
Jelige: Szerettelek
Szeretlek…szerettelek
„Hová lettek a családi ereklyék”[1],
álmok, amikért érdemes volt
minden reggel robotba dőlni?
A semmiért egészen megsemmisülni?
Jelige: SZAKRAMENTUM
ELMÉLKEDÉS EGY NOVELLÁBAN
„Hová lettek a családi ereklyék”[1], fogalmazódott meg bennem a kérdés, egy ugyanilyen című újságcikk láttán, éppen akkor, amikor vasárnapi ebédem elfogyasztásához készülődtem. Az asztal már megterítve várta az ilyenkor általam elfogyasztott szokásos étkeket, és azon finomságokat is, amellyel vendégem számára akartam kedveskedni. Mi tagadás, ritkaság számba megy nálam, hogy én várok valakit, inkább én szoktam másokhoz menni, és többnyire váratlanul, de aznap így történt. Én pedig ennek tudatában készültem a momentumra, amikor is vendégemmel egy hangulatos üveg bor társaságában nyugodtan megadjuk azt, ami a testet megilleti, hogy majd ezek után kellemes lelkiállapotban megvitathassuk ügyes-bajos dolgainkat, példának okáért azt, hogy mi legyen a sorsa az utca emberének. És valóban, egy kis idő elteltével kitárultak évezredes kapum szárnyai, és ott állt annak a személye, akit én sohase láthattam, pedig az élet forgatagában sohasem kerültük még eddig el egymást.
Jelige: Zsuzska
Illanó múlt
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]?
Megbarnult képek, őrzik a szépet,
csúnyák és vének, mégis emlékek.
Szemek, melyekben kihunyt a meleg fény.
