Hirdetés
Pályázatok » Kálnoky László 100
Bejegyzések a következő címkével: 'v'
Jelige: összeesettakuglóf
Mikor
"Hová lettek a családi ereklyék"[2]? És a Chanel rúzst sem találja. Eltűnhettek a hurcolkodásnál. Ez az a hosszú piros lámpa, több mint három perc, Noémi szájfényt vesz elő, a gyűrűsujjával keni szét, most költözött ide, még tanulja a lámpákat.
Balra néz, a kertkapun túl sziklakert, fényes izzósorból álló szánt húzó szarvas kapaszkodik fel, reggel ez a ledszarvas még durvább, pláne februárban. Jobbra néz, múlt héten kinyílt az aranyeső, majd azonnal el is fagyott. Hosszú ez a tél.
Jelige: 123
SZÁZHUSZONHÁROM
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]?
A mosolyod.
A türelmem.
Gyönyörű alakod.
Kitartásom.
Zsemlényi melled.
Férfiasságom.
Feszes feneked.
Hűségem.
Hová tűnt mindez egy évtized alatt?
Jelige: van-ko
Üvegkötés
„Hová lettek a családi ereklyék”[1], olyan fontos ez? Opál, átlátszó, törhetetlen, törékeny; a kötések ugyanazok, mint a kristályos kvarchomokban, de a kapcsolatok nem rendezettek, a kötéstávolság, a kötések szöge változó. Obszidián. Természetes üveg. Nagyanyám, akire nem emlékszem. Volt üvegkancsója.
Jelige: xszergox
Tessék csak
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
A fele itt a fiókban,
a másik felét eladtam bagóért
tegnapelőtt, mert kifogytam.
Jelige: Herbert
Családi idill
"Hová lettek a családi ereklyék”[1], Edi? – érdeklődik egy hang valahonnan a vállaim mögötti vaksötét univerzumból. Furcsán távolinak tűnik, szinte visszhangként érzékelem. Kőszoborrá dermedek, és a legapróbb nyikkanást is visszafojtva fülelek. A gondolat, hogy rajtam kívül esetleg van még valaki a lakásban, a kétszeresére gyorsítja a vérkeringésemet, az ereimben kúszó félelem különösen kiélesíti az érzékszerveimet. Óvatosan kinyújtom a kezem, fényforrás után tapogatózom.
Jelige: rac
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]?
Huncut emléküket maguk alá
gyűrték a nagyzolások.
Elhagyott fiatalságok, nyugdíjazott
szerelmek, csókok, csontig átjáró
pillanatok. Hol vagytok?
Az eltelt évek burjánzó számok,
rossz életű lidércek a
homokhalmok sormintáin.
Jelige: Hollókéz
Hollókéz
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
egy átlag-éjen kutatom okát,
talán fagyos szél, mit isten okád?...,
sírni kéne, s egy imát is rebegnék.
Jelige: vers
Apáink és a jelen
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
A régi megszokott mosolyok, szerető, meleg ölelések.
Tombolva várjuk, hogy múljon már az élet.
Ideges énünk megtorpan a részletekben,
s befalazódik a meg nem oldott, megoldhatatlan elvárások,
s az elégedetlenség siető várótermeibe.
Helyet az újnak! Vesszen sok ócska, botor reményünk!
Többé már nem divat a hűség, a becsület csillaga is megkopott.
De a poros padsorok halvány firkái még említik a régi iskolát.
A titok bennünk születik meg és túlél századokat,
lerántva rólunk az összes arcot,
mit ezidáig viselni kényszerültünk.
Bárhogy is akarjuk, hogy jók legyünk,
hogy megfeleljünk embernek,
világnak, ösztönnek. A mindenségnek.
Apáink tévedése úgyis továbblángol mibennünk
és emészt, olvasztja létünk tartalékait
az idegen, párás ködvilágban.
De végül minden hiba elillan, felszívódik,
hiába szoktuk úgy meg, mint második bőrt,
mint jól szabott ruhát.
Búcsúzni kell! Helyet kell adnunk hát az újnak!
Poroljuk le avitt korok elherdált kincseit!
A katarzis már nincs oly messze.
Eresszük el az összes gyűlölt-szeretett
kényszerű rabszokást!
Időben felkel alvó fényünk, s bevilágítja
a tompaságba burkolt erőt magunkban.
Az ősök némán, szívdobogva várnak:
Számít-e még nekünk az ő küzdelmük útja?
Távoli létük csalódásban, félelemben,
gyönyörben és csodában minket megérint-e még?
Tanulhatunk-e még belőle?
Az ifjú szív vonaglik, gyorsul a légzés.
Felidéződik az a tiszta, lágyan simogató
első zene. Anyánk dalolta lényünk féltett zugába,
és most kitörő erővel dobban az éltető motor:
belénkszövődik múltunk, az emlékezés.
S egyszerre tisztán, homályos némaságban:
az ősök vére mintha újra áramolni kezdne,
a pulzus szokott ütemben dobol, a szellő újra érinti arcuk,
a rét virágszagú selyemruhája újra bódít…
Ez áldott percben még a halált is gondtalanság fonja át.
S az ősök mintha élnének újra.
Mert mélyen, a legtitkosabb őszinteségben
e derék, büszke apák megnyugodnak.
Felgyullad a titkok sápadozó lángja,
Látni hagyva az őrjítő, csupasz valót:
fiaik vérében továbbszáguld a gondjuk, szerelmük,
teremtő álmok, titkos ébredések.
Nincs választás, ez így örök és így tapad szívükhöz.
Múlhatatlanul összeforr a múlt, s jelen.
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]
Jelige: v437313
Családi ereklyék
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Tán elnyelte őket a kerek ég.
Mit jelent nekünk eme kincs,
Melynek rejteke a dobbanó szív.
Jelige: Szél
Emlékek pora
„Hová lettek a családi ereklyék”[1] Tétován kóborlok szobáról szobára. A régi emlékek pora ül minden helyiségben, körberajzolja a bútorok, tárgyak hűlt helyét. Indiánost játszó gyermekként olvasom a nyomokat.
Igen, ott állt a nagymama oroszlánmancsú karosszéke, látszik a négy körmös nyomon. Úgy gubbasztott az öblében, akár egy csapzott rigó. Amott a hímzett búrájú lámpa villás nyoma. Vásznára még fiatalkorában hímzett bozótban nyúlfiat kergető rókát dédanyám. Mellette a masszív íróasztal terpeszkedő lenyomata. Hány és hány levelet írtam rajta! És ott támaszkodott a falnál nagyapám háromfiókos szekrénye, amiből mindig fűszeres dohány illata áradt. Még most is csiklandozza az orrom. A ruhásszekrény koporsónyomát sem tűntette el az idő. Anyám, fiatal lányként a szekrényajtó belső oldalára ragasztgatta a számára kedves írásokat. Mikor elköltözött, itthagyta mindet, akárcsak a szüleit. Huszonöt év múltával is csupán a betegség vehette rá, hogy meséljen a nagyszüleimről, és megkérjen, keressem meg őket.
