Pályázatok » Kálnoky László 100
„Hová lettek a családi ereklyék”[1] Ez a kérdés sosem merült fel az ifjú Giglióban, aki nap mint nap együtt élt a sajátjával. A gitár, amely felakasztva lógott a falán, mindig emlékeztette arra a történetre, amelynek ő az életét köszönhette.
– „Hová lettek a családi ereklyék”[1]?! A tavalyi nagytakarításkor még biztosan megvoltak!
Az ikrek összevihognak. – Emlékeztetnek gyökereinkre – szavalják kórusban.
– Évente egyszer, mikor elővesszük őket leporolni – toldja meg Bori.
– Igazán, Anya, ez csak a te mániád. Meg Nagyié – folytatja Juli.
Anya összetörten ül a komód előtt, s bámul befelé, mintha azon keresztül a múltba látna. Mikor könnyei kezdenek csorogni, az ikrek megijednek.
– Anya, ne csináld! Hátha előkerül!
„Hová lettek a családi ereklyék”[1],
hogy vasveretű vakságunk meglepjék?
Tornyozódó napjaink szaltózzuk át,
szurkos árnyékok, nektek jó éjszakát!
Marcona arcainkon most fönnakad
festőin fröcskölt permet - emlék fakad.
Össze-összekoccanó évek élnek,
mikor test és vér össze nem beszélnek,
mégis egy tőre tódul ösztönből mind,
mint ősi törzsek, a magyar vagy az ind -
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]?
hol a múlt -
melynek titkait eltemették-
s melyről hisszük:
boldog emberek,
tiszta világa volt?
„Hová lettek a családi ereklyé”[1],
bizony gyakran magam sem tudom.
Azt azonban bízvást mondhatom,
hogy történjék is bármi keresni fogom.
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Belepte a por már,
Rég-volt díszes kegyhelye
Ma elhanyagolt oltár.
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Visszhangozzák a megdézsmált hív hegyek.
Eleink tarisznyája naftalinos,
emlékkönyvünk lapjain megtört szívek.
„Hová lettek a családi ereklyék”[1] melyeket a poros idő soha el nem illanó ködképe fest a falra? Majdnem Altamira, de mégsem, Spanyolhonban lézeng a felvillanó emlékezet kontúrrajza, s a magyar kultúra pedig olyan örökségként vési bele a mészbe foszlányait, mely ősidők óta él a szívek mély rejtekhelyein. Nagypapák és nagymamák, dédszülők, ükapák, anyák, lányok, fiúk, mind-mind a családfakutatás ágrajzán mosolyognak le rám, nézem őket és újabb történetek derülnek fényre; valaki kétszer házasodott, ikerszülések, halálozások, szegénység és statisztikák, anyakönyvek, születési, házassági és halálozási, görgetem az egérsávot fel-le, megállok egy helyen, 1892, kutatok, de nincs családra utaló nyom, továbbállok. Elveszek bennük lassan. Szép merülés lesz, a múlt össze nem törhető üveggolyójából szemlélve. Aztán majd egyszer jön a háborgó mélységből egy cápa és elpusztít mindent, ami ember. Okosabbá válik a múltból idehozott jelen és vége lesz mindennek, de hagyom az utópiákat, inkább iszok édesebb piákat.
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]?
A fazékból a piruló derelyék?
A nagymamád most is a konyhában marad
Te az új lakásban fested a falat.
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Az idő vad tüze mindent elemészt.
Gyermekkor, ifjúság, ti röpke évek!
Hová tűntek az ismert tárgyak, képek?
Rokonok elvesztek a múlt ködében,
Egyedül vagyunk a kínzó sötétben.
Az illatok, szagok emléke halvány,
Már rég nem fekszem édesanyám karján.
Kopott fényképen a szülők szaladtak,
Védő testükkel féltően takartak.
Mindig velünk együtt sírtak, nevettek,
Az emlékek kincsei az embernek.
Mellettünk voltak ők jóban és rosszban,
Majd mi ápoltuk őket idős korban.
A halál elvitte fáradt testüket,
Végleg lehajtották az ősz fejüket.
Szívünkben legbelül mindig ott élnek,
Az elmúlástól többé már nem félnek.
Hősök voltak, mert minket felneveltek,
A világban a múltban csodákat tettek.
Már csak mi tudjuk, milyenek voltak ők rég,
Mennyire szerették sarjukat őszintén.
Csontjukat az idők apróra őrlik,
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]