Bejegyzések a következő címkével: 'sz'


Jelige: Szarkaszirt

Beküldte: admin, 2012-02-04 10:45:12 | 0 Hozzászólások  | Címkék:

Ereklyéim

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? –nézett föl Demetri azzal a bánattól csillogó tekintettel, amiből barátja már tudta, hogy valami mélyenszántót kellene válaszolnia.
- Megvannak… - vonta meg vállát Otisz, és hogy elterelje a figyelmét, a futóval levette Demetri egyik gyalogját. A szőke huszonéves oda se nézett, csak lépett valamit.
- És mégis hol, Otisz?
Otisznak fogalma sem volt róla, miről van szó, de a beszélgetés ezen szakaszánál már nem lehetett kiszállni. Hosszan fújta ki orrán a levegőt, a fekete bástyát előrébb tolta, majd szemöldökét fölvonva bizonytalanul válaszolta:
- Biztos helyen.
- Akkor jó.
„Akkor jó” – engedett föl Otisz lelke is, pedig legbelül nagyon jól tudta, hogy nem úszhatta meg ennyivel. Ez csak a vihar előtti langyos szél volt, az igazi hullámok csak most jönnek, ahogy Demetri kék szemei az ő arcára vándorolnak a sakktábláról.

0 comments | A teljes bejegyzés

Jelige: szelíd erő

Beküldte: admin, 2012-02-02 22:53:11 | 0 Hozzászólások  | Címkék:

El-Hagyaték

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]. Már rég tengerentúlra vitték, eltemették. Mindent, ami voltam, vagy lehettem volna, máglyára dobták, idegen kézbe szórták. Hamarabb elhagytak, minthogy emberré lehettem volna. És most mi vagyok? Világomat megtagadom. Miért is ne? Ismerem a magányt. Kiismertem ezt az érzést és megszerettem. Rájöttem ember csak akkor ér közel hozzám, ha ezt az állapotot nem töri meg jelenlétével, hanem belép és belesimul. Magányomat életemmé tettem és kialakítottam benne magam békéjét. Ez azt jelenti, hogy nem vágyom másokra, hogy tükrök legyenek. Ha mégis felkelti a figyelmemet egy-egy arc, őket szeretem, megszívlelem. A szív mélységes magasságába lehelem a hálát, ha ébreszteni tudnak bennem.

0 comments | A teljes bejegyzés

Jelige: Szél

Beküldte: admin, 2012-01-31 19:39:47 | 0 Hozzászólások  | Címkék: ,

Emlékek pora

„Hová lettek a családi ereklyék”[1] Tétován kóborlok szobáról szobára. A régi emlékek pora ül minden helyiségben, körberajzolja a bútorok, tárgyak hűlt helyét. Indiánost játszó gyermekként olvasom a nyomokat.
Igen, ott állt a nagymama oroszlánmancsú karosszéke, látszik a négy körmös nyomon. Úgy gubbasztott az öblében, akár egy csapzott rigó. Amott a hímzett búrájú lámpa villás nyoma. Vásznára még fiatalkorában hímzett bozótban nyúlfiat kergető rókát dédanyám. Mellette a masszív íróasztal terpeszkedő lenyomata. Hány és hány levelet írtam rajta! És ott támaszkodott a falnál nagyapám háromfiókos szekrénye, amiből mindig fűszeres dohány illata áradt. Még most is csiklandozza az orrom. A ruhásszekrény koporsónyomát sem tűntette el az idő. Anyám, fiatal lányként a szekrényajtó belső oldalára ragasztgatta a számára kedves írásokat. Mikor elköltözött, itthagyta mindet, akárcsak a szüleit. Huszonöt év múltával is csupán a betegség vehette rá, hogy meséljen a nagyszüleimről, és megkérjen, keressem meg őket.

0 comments | A teljes bejegyzés

Jelige: szörnyella

Beküldte: admin, 2012-01-31 19:26:56 | 0 Hozzászólások  | Címkék:

Magányos értékek

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Ködös, homályos valóságban
Az óriás porszemek lefedték,
s mi hiszünk a hazug vakságnak.

0 comments | A teljes bejegyzés

Jelige: Szerettelek

Beküldte: admin, 2012-01-23 19:54:03 | 0 Hozzászólások  | Címkék:

Szeretlek…szerettelek 

„Hová lettek a családi ereklyék”[1],
álmok, amikért érdemes volt
minden reggel robotba dőlni?
A semmiért egészen megsemmisülni?

0 comments | A teljes bejegyzés

Jelige: SZAKRAMENTUM

Beküldte: admin, 2012-01-23 18:48:04 | 0 Hozzászólások  | Címkék:

ELMÉLKEDÉS EGY NOVELLÁBAN

„Hová lettek a családi ereklyék”[1], fogalmazódott meg bennem a kérdés, egy ugyanilyen című újságcikk láttán, éppen akkor, amikor vasárnapi ebédem elfogyasztásához készülődtem. Az asztal már megterítve várta az ilyenkor általam elfogyasztott szokásos étkeket, és azon finomságokat is, amellyel vendégem számára akartam kedveskedni. Mi tagadás, ritkaság számba megy nálam, hogy én várok valakit, inkább én szoktam másokhoz menni, és többnyire váratlanul, de aznap így történt. Én pedig ennek tudatában készültem a momentumra, amikor is vendégemmel egy hangulatos üveg bor társaságában nyugodtan megadjuk azt, ami a testet megilleti, hogy majd ezek után kellemes lelkiállapotban megvitathassuk ügyes-bajos dolgainkat, példának okáért azt, hogy mi legyen a sorsa az utca emberének. És valóban, egy kis idő elteltével kitárultak évezredes kapum szárnyai, és ott állt annak a személye, akit én sohase láthattam, pedig az élet forgatagában sohasem kerültük még eddig el egymást.

0 comments | A teljes bejegyzés

Jelige: Szivosjozsef

Beküldte: admin, 2012-01-08 13:35:32 | 0 Hozzászólások  | Címkék:

Az Anyákért, apákért…

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? A tárgyak elporladtak, csak lelkünkben él s éjjel mikor kitekintünk az ablakon, látjuk a futó szelet a fák ágai között, háttérben a csillagokkal, csak ott élnek már a tárgyak. És az őszinte arcok. Amit hordanak, hamis, mint az életük. És vannak, kik őszinték, mint perceik s mindent ajándékként nyújtanak át mindenkinek, válogatás nélkül, ha kell, érdemtelenül is. Egy temetés, hol a  szereposztás szerint hangsúlyozzák érdemeit az elhunytnak, a szülők, hozzátartozók, barátok, ismerősök körbe állják könnyes szemmel, az urnát, a koporsót, a sírt, vagy a ravatalt, s búcsúznak. Én a szemeket szoktam nézni, a könnyes szemeket. - Lehet, az őszinte könnycseppek kötik össze az emberiséget? És várom, de nem jön sehonnan a felelet. Az édesanyáé, mert méhének gyümölcse végleg eltávozott s immár szegényebb az élete fia nélkül… Ki két nappal ezelőtt mondta, ott az intenzív osztályon, hogy pár órával halála előtt, gyermeke szemében is könnycseppeket látott. A meg sem jelenő, vér szerinti édesapa, könnyezett e valaha gyermekéért? Ő az elmúlt húsz évben kétszer látogatta meg fiát, most is azt üzente, bizony nagy az ő lelkifurdalása s nagy az ő szégyene, hát el se jön. A nevelő apa, aki elmondta, ezer és ezer kellemes percet töltött el örökre örökbe fogadott gyermekével. Aki hitte, mindig is hitte, apjává tud válni, a nappali és éjszakai idegbajok, álmatlan éjszakák ellenére is. Mert az utóbbi években kevés olyan éjszakájuk volt, hogy két órát végig tudtak volna aludni. Sokszor, már érkezése után, kora este lefeküdt, de milyen alvás volt az? Éjjel pedig?  Aludt három órát, közben kétszer lerohant az emeletről, mert gyermeke ordított, dobálta magát az ágyban s próbálta nyugtatgatni. S így az édesanya is. Aki télben, fagyban, hajnalokban beült az apró, mindenes kocsijába, s kapargatta éhbérért a táblákról a szennyet, eltűrte a megalázó megjegyzéseket, csak hogy gyermekének az állami könyöradomány mellett, több jusson, akár egy apró kis rádió. S az esti, kedvenc tévésorozatát is csak fél szemmel nézhette, mert mosogatnia kellett a család által arrébb sem tett koszos edények s poharak halmazát.  Aztán pedig anyját cipelte át a városon s falvakon barátnőhöz, rendelőintézetekbe, kórházakba. Nem beszél szívgörcseiről, fulladozásairól. Tüdőgyulladással, prizniccel melle táján bérben vasalta fillérekért a díszkendőket, de ki vette át kezéből a gőzölgő vasalót és ki mondta neki, anyu, menj pihenni, aludd ki magad. Senki, az élősködők közül… S itt van az unokatestvér, ahogy mindig láttam az utcán. Aki a másik oldalon az édesanya mellett végig támogatta a kisvárosi kocsiút szélén a világtalan, tétován ide – oda billegő testvért. Fiatal, huszonéves srác. Nem szégyellte, nem tartotta megalázónak, nem érdekelte, vajon mit szólnak a haverok, a barátok, barátnők, ha őt így látják. 

0 comments | A teljes bejegyzés