Hirdetés
Pályázatok » Kálnoky László 100
Bejegyzések a következő címkével: 'm'
Jelige: Másodszor
Nemhiába
„Hová lettek a családi ereklyék”[1] Csak az ibolyamintás leveses tál van itt, amit még ’32-ben kaptak mamáék nászajándékba. És a többi? Mártinál lehet, vagy a régi házban, valahol a lomok között? Egyszer talán rendet tehettünk volna, lekönyvelve a múltunkat, ki tartozik, ki követel. Akkor most, ennél a szánalmas számvetésnél nem felejtettem volna ki semmit.
Jelige: mubalna
Gyökereink
"Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Zárt ajtók mögött, cikázik a szél.
Üresen csikorognak a családi házak
Átfúj a szél az emberek szívén
S nem lobbantja lángra!
Hova lettek a családok?
Szétszakadtak, nincs törvény, erkölcs, tisztelet
Mi összeköthetné őket
Boldogságát hajszolja minden ember,
Minden áron, a nagy hajszában elveszik a legfontosabb
A szeretet..
S ezzel megnyomorítja a jövendő nemzedéket
Történelmünk emléke, földünk váraink, szép folyóink
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]
Jelige: Minimaxi
Hová tűnik a múlt?
„Hová lettek a családi ereklyék”[1],
tán magukkal vitték ősszel a fecskék?
Hiába keresem bárhol, nem lelem,
múltunk ködbe vész, nincs többé kegyelem...
Jelige: mirha
A hamvaiból feltámadó főnix
„Hová lettek a családi ereklyék”[1], a levendula között őrizgetett csipketerítők, a kackiás bajuszú férfiakat, a nagy, fekete fejkendős, komor asszonyokat ábrázoló fotográfiák? Szinte minden eltűnt az ötvenes években, a kis híján az egész falut elpusztító nagy tűzvészben.
Jelige: marcialo
Akvárium
„Hová lettek a családi ereklyék”[1], mert világraszólóság ez, hogy ide csak bejön minden, hogy megvarródjon, kifestődjön, restaurálódjon. Ott van a kezükben, szállnak be velük a liftbe, aztán mikor jönnek visszafelé semmi, csak lóbálják a kezüket idétlenül, majdnem el is esnek, hogy már nincs nekik mibe fogódzkodni. Itt valahol a kutya nagyon el van ásva, impertinencia ez, barátom, impertinencia!
Jelige: Még mindig itt vagy
Még mindig itt vagy
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? Egy száraz fa törzséhez nyúlok. Végig húzom, a kezemet a barázdák között a másikkal az arcomat simogatom. Elmosolyodom, érzem a hasonlóságot. Ahogy ez a fa megvénült úgy öregedtem vele én is. Ez a fa sok évet megélt, rengeteg emléket őriz nekem. Az őszi illat megült a tájban. A tekintetem a többi fa felé fordítom. Dicsőséges lombkoronájuk a megszokott színekbe öltözött, néhány levelük tovább élt a talajon. Néhai kedvesemet idézte vissza a táj. Ennél a fánál melyet már ölelek, találkoztunk először, ide szervezte minden összejövetelünket illetve randevúnkat. És itt esküdtünk meg e fa alatt. Oh, kedvesem… Tudnád, hogy repül az idő. Mintha tegnap lett volna közös életünk, a nyári ködben születünk és nevelkedtünk s meglepetéssel teli dicsőséges napok voltak azok melyeket közösen tölthettünk. De el kellett menned kívántam, hogy oly egyszerű legyen, magamra nem is gondoltam. Mert egyedül hagytál az életemhez kötve, de egy darab itt él bennem, nem hagy egyedül a nehéz napokon. Ezeket az időket nem törölhetjük csak úgy el, a mindenem te vagy kedvesem. Hol vagy, bár bárhol lehetsz szívem nagyot dobban mikor rád emlékezem. Bár itt lennél mellettem, fognád a két kezem. A szemeid tisztasága, az elbűvölő mosolyod még mindig kísért az álmaimban, elveszi az élettől való józanságom, de mindig felébredek és rájöttem, hogy az édes, soha nem volt ennyire keserű. Sajnálom, de ezek a sebek túl valódiak, soha nem gyógyulnak be többé. Itt viselem őket a mellkasomban, minden lélegzetvétel fáj itt belül, csillapíthatatlan a szomj mely szerelmedet követeli. A simogató kezeidet, s a kedves szavakat mely csak tőled lehetett a legszebb minden vasárnapi reggelen. Még a hosszú évek távlatából is nehéz elhinni, hogy elmentél. De az évek alatt sosem volt ennyire erős hiányérzeted. De most hogy ismét itt vagyok a számunkra szent helyen rátaláltam az ereklyére, visszahoztak hozzám. A szél felerősödik, körül ölel. Mégis itt vagy szerelmem? Érzem a fa sírását, látom, ahogy táncol a szélben. Lángol az arcom, hogy lehet ennyire gyerekes a félelmem, hogy a boldog képek most könyörtelenül keserűségbe burkoltam. Arcomat végig szántották a könnyek nem bírom elviselni, hogy így kell reám tekintened. Megnyugvást hozott a gyermeki hang, megcirógatta a fülemet. Az angyali gyermeki arc sietve közeledett felém. Arca aggodalomba húzódott a kabátomhoz kapott és szorosan átölelt. Lassan letérdeltem hozzá megfogtam bársonyos arcát és felém fordítottam. Nem kedvesem… nem tűntél el nyomtalanul. Itt élsz. Látom a szemei csillogásában, a fitos kis orrában téged fedeztelek fel. Már az első találkozásunknál tudtam, hogy visszakaptam az akaratlanul elfeledett érzést. Az én kis unokám hozta vissza nekem a boldogságot az életembe. Megfogtam kis kezét és szavak nélkül elindultunk haza. Nem kérdezte mi bánatom oka, már meséltem neki e helyről. Visszatekintettem a fához és már tudom… az eltűnteknek „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]
Jelige: mezei pipacs79
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
azok a régi szőlőlugasos nyári esték,
kandallóban elégetett hideg téli mesék?
Mindünk szívének oly becses szelencék,
zsibongó gyermeki csöpp léptek,
macskaköves utcabál, templomi búcsús fergeteg.
Falusi kemencében sült házikenyér illatfellege,
megtelik-e újra az aratás búzaserlege?
Hétpecsétes titkaink mára szétszéledtek,
vajh milyen juhász tereli haza őket?
Hol leledzik a közösen átvirrasztott
éjszakák kallódó aranymécsese,
s fellobban-e még a családi fészek melege?
Nyílik-e tisztaszobánk ajtaja, ha lelkünk
mentsvárként kopogtat rajta?
Jelige: mult a jelenben
Múlt, melynek története a jelenben pereg...
"Hová lettek a családi ereklyék?"[1] Tudom, hiába keresem!
Elveszítettem őket, de szívembe zárván visszaemlékezem.
Szép napok voltak, mikor még a régmúlt kereke gurult,
Futottam a mezőn, kislányként, de még oly bizonytalanul.
Jelige: Maci2010
Szívtörténelem
„Hová lettek a családi ereklyék”[1] elkopott darabjai,
S emlékek hosszú áradatának szétomlott, megtört falai?
Hová tűnt a napfénytől megolvadt, álmoktól megtelt aranykehely?
Hol van a kulcs, mely a szíveket nyitja? Mondd! Ne hallgass! Felelj!
Jelige: Mémoire
Mémoire
„Hová lettek a családi ereklyék”[1] ,
miket sok évnek kínja, szenvedése
a térbe összehordott –
ki látja már a könyvtár könyveit,
simítni, mondd, ki fogja hű gerincük,
lapoknak érző éleit –
hová lett annyi szenvedély, mosoly,
nemes-szép dőlt betűkkel írt lapok,
csókoknak rúzsló ajkai –
hová tűnt, ó, az ubi sunt,
nyugosznak már a tárgyak s emberek:
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]
