Pályázatok » Kálnoky László 100
"Hová lettek a családi ereklyék"[2]? És a Chanel rúzst sem találja. Eltűnhettek a hurcolkodásnál. Ez az a hosszú piros lámpa, több mint három perc, Noémi szájfényt vesz elő, a gyűrűsujjával keni szét, most költözött ide, még tanulja a lámpákat.
Balra néz, a kertkapun túl sziklakert, fényes izzósorból álló szánt húzó szarvas kapaszkodik fel, reggel ez a ledszarvas még durvább, pláne februárban. Jobbra néz, múlt héten kinyílt az aranyeső, majd azonnal el is fagyott. Hosszú ez a tél.
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]?
A mosolyod.
A türelmem.
Gyönyörű alakod.
Kitartásom.
Zsemlényi melled.
Férfiasságom.
Feszes feneked.
Hűségem.
Hová tűnt mindez egy évtized alatt?
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
A fele itt a fiókban,
a másik felét eladtam bagóért
tegnapelőtt, mert kifogytam.
"Hová lettek a családi ereklyék”[1], Edi? – érdeklődik egy hang valahonnan a vállaim mögötti vaksötét univerzumból. Furcsán távolinak tűnik, szinte visszhangként érzékelem. Kőszoborrá dermedek, és a legapróbb nyikkanást is visszafojtva fülelek. A gondolat, hogy rajtam kívül esetleg van még valaki a lakásban, a kétszeresére gyorsítja a vérkeringésemet, az ereimben kúszó félelem különösen kiélesíti az érzékszerveimet. Óvatosan kinyújtom a kezem, fényforrás után tapogatózom.
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]?
Huncut emléküket maguk alá
gyűrték a nagyzolások.
Elhagyott fiatalságok, nyugdíjazott
szerelmek, csókok, csontig átjáró
pillanatok. Hol vagytok?
Az eltelt évek burjánzó számok,
rossz életű lidércek a
homokhalmok sormintáin.
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Múltunk emlékeit hová temették?
Ez kell nekem! Csak ennyit kérek.
Mutasd merre, mutasd, merre menjek!
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Hová illantak el a régi szagok:
foszlós kalácsé, disznópörzsölésé,
gőzeiket vastagon kilélegző földeké?
Ki vitte messzire hideg gépkocsikon
a nagyanyák bütykös kezeire
emlékező ódon, poros könyveket?
És ki vitte magával az emlékeimet?
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
egy átlag-éjen kutatom okát,
talán fagyos szél, mit isten okád?...,
sírni kéne, s egy imát is rebegnék.
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]– kérdezte tőlem anyuka. Tudod, ez már borzasztó. Lassan én is belehülyülök. Állandóan keres, kutat valamit, amit aztán nem talál még akkor sem, ha az orra előtt van. Nem találja, mert mire megleli, addigra elfelejti, hogy mit is keresett és hogy miért. A családi ereklyék pedig már a mániája lett. Mintha nem is tudom milyen ereklyék lettek volna. Leírom, és a kezébe adom, ha legközelebb is rákérdez, mert már többször elmondtam neki, hogy figyelj ide anyukám: két éve Te magad osztottad el közöttünk. Az ezüst evőeszközt a Mari húgomnak adtad, az ezüst serleget, amit valamikor a nagyapa nyert egy díjugrató lóversenyen, Béla fiad kapta, az aranyláncot a Mária medállal nekem adtad. Akkor most mit keresel? Olyan furcsán nézett rám, és csak annyit mondott:”Tényleg?”...
„Hová lettek a családi ereklyék”[1] Tétován kóborlok szobáról szobára. A régi emlékek pora ül minden helyiségben, körberajzolja a bútorok, tárgyak hűlt helyét. Indiánost játszó gyermekként olvasom a nyomokat.
Igen, ott állt a nagymama oroszlánmancsú karosszéke, látszik a négy körmös nyomon. Úgy gubbasztott az öblében, akár egy csapzott rigó. Amott a hímzett búrájú lámpa villás nyoma. Vásznára még fiatalkorában hímzett bozótban nyúlfiat kergető rókát dédanyám. Mellette a masszív íróasztal terpeszkedő lenyomata. Hány és hány levelet írtam rajta! És ott támaszkodott a falnál nagyapám háromfiókos szekrénye, amiből mindig fűszeres dohány illata áradt. Még most is csiklandozza az orrom. A ruhásszekrény koporsónyomát sem tűntette el az idő. Anyám, fiatal lányként a szekrényajtó belső oldalára ragasztgatta a számára kedves írásokat. Mikor elköltözött, itthagyta mindet, akárcsak a szüleit. Huszonöt év múltával is csupán a betegség vehette rá, hogy meséljen a nagyszüleimről, és megkérjen, keressem meg őket.