Hirdetés
Pályázatok » Kálnoky László 100
Bejegyzések a következő címkével: 'c'
Jelige: Curtius
Régi erények
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Melyek meghatározták egy ember értékét,
Hová lettek a régi eszmények?
Mikor igenis sokat jelentettek az erények.
Jelige: csit
Fényképalbum
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? Hová lett a gyermekkorom? Volt, abban egészen bizonyos vagyok. Születtem én is, mint bárki más. Volt pólyám és babakocsim. Vajon ott van-e még a padláson? Eszi-e az idő vasfoga?
Jelige: Csuti
A kakukk
„Hová lettek a családi ereklyék”[1] – kérdezte, kissé gúnyosan megnyomva az ereklye szót. Majd zavartan ránézett a kezében tartott üres bélyegalbumra, s a földre dobta. Az épp csak beszűrődő napfényben a felkavarodott porszemcsék vad táncba kezdtek a dohos, nyirkos levegővel. Felemelkedtek egészen a magasba, majd lassan, mintha keringőznének, újra visszatértek a parketta korhadt barázdái közé. A régi téglafalak, amik helyenként meztelenül maradtak, némán bámulták penészszemeikkel a szétdobált fiókok közt álló alakot.
Jelige: Cherno87
Hazaút
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]… Akarom mondani erkélyek – jegyezte meg humorosan Henrik bácsi, ahogy öreg zsigulijával behajtott a kietlen Csernobil városába. Máli néni nem válaszolt. Csak élvezte a katasztófaturizmus nyújtotta hátborzongató látványt az anyósülés viszonylagos biztonságából. Amúgy sem szerette férje hasonlóan keserű poénjait. Az ablakra tapadva szemlélte a régi emlékek temetőit. Sok év telt el a robbanás óta, mégsem változott semmi. Illetve változott. Az emberek eltűntek. Néha egy-két szkafanderes alak átpásztázta a mérőműszerével a romokat, de ők is csak évente jöttek el, hogy megbizonyosodjanak a terület lakhatatlanságáról.
Jelige: Clarke
A távoli Föld dalai (A. C. C-nek)
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]?
Együtt hamvadtak el a Földdel.
Nem szállnak már délre a fecskék,
Az óceán nem kéklik, az erdő nem zöldell.
Oh, átkozott neutrínók!
Ti, hírnökei a pusztulásnak.
Hogy tűrhették ezt az égi bírók,
Teremtményei a fantáziánknak?
De nem, nincs igazam! Hiszen,
Ha ezer évvel korábban robban Napunk,
Nem kelhettünk volna át Űrön, mint vízen,
S mindannyian a semmibe halunk.
De a hírnökök jöttek, s mi felkészültünk:
Megépítettük hajóink ezreit,
Melyekre először nem is magunk ültünk,
Nem számolta senki az utazás perceit.
Sok törékeny gálya a végtelen térben,
S mindegyiken ezernyi ember-csíra,
Kik századokon át repültek az Éjben,
Hogy végül megérkezzenek… Haza!
Mert a szerencséseknek új Haza jutott,
Mely nekik az Első és Egyetlen volt,
Az oktatógép elmondta, amit tudott,
S gyermekeink megülték a Föld felett a tort…
De nekik az Óhaza már nem sokat jelentett,
Hisz nem jártak Rajta soha,
Kezük serényen új Otthont teremtett,
S nem vágytak ők vissza már Oda…
Oda? De hova, az Ég szerelmére?!
Bolygónkat a Nap-nova elpusztította,
Ki emlékszik már a mézes bor ízére,
A felhőkarcolókra, a kis rőzse-dalokra…?
Én. Én emlékezem.
Mert az utolsó hajón jöttem el
Társaimmal a Földről, már személyesen.
Ott születtem. Ott nőttem fel!
Mert a végső években is fejlődtünk tovább,
S így útra kelhettünk quantum-szárnyakon,
Mi, az utolsók, a könnyterhes cimborák,
Egy jégpáncélos hajón, fekve fagy-ágyakon.
Mindenre emlékszem.
Arra, hogy pusztult el drága Földanyánk.
Arra, hogy a legvégén csak hatalmas, vörös szem,
Olyan volt a Nap, áruló Atyánk…
Láttam az emberek őrületét,
Világok pusztulását,
Az öröknek hitt piramisok izzó süllyedését…
Milliók halálát, társaim bús gyászát.
Mit tudhatnak erről a mai emberek?
Számukra mindez csak történelem.
Nem mások ők, csak naiv gyermekek,
Kik nem osztozhatnak énvelem!
Oh, hol vagytok New York, Róma, London, Barcelona?
Szép mezők, tengerek, nagy hegyek?
Szó szerint köddé vált az ember első Hona,
Városok, tájak, Isten veletek!
De tudom, nincs vége mindennek,
Hiszen, ha őseiket meg nem is érthetik,
Örökké élni fognak csodái a Földnek,
Mert „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]
Jelige: corpam
Temetőben
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
anyák-apák szavai,
kongó harangok álma?
Sírra fúj a szél, a méla kék
ég porhadt ősök hamvai
között szitál ma.
Jelige: civikitrom
Hiába várt hajóút
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Hová lett a családom? Léteznek-e egyáltalán azok, akiket én fontosnak tarok, akikhez kötődöm? Elképzelhető, hogy valójában csak magamat szeretem? Valószínűbb, hogy olyan a személyekbe szeretek bele, akik képzeletem szülöttei.
A kikötőben álltunk iszonyatos embertömegben. Vártunk türelmesen a sorunkra. Már hetekkel-hónapokkal ezelőtt lefoglaltuk a jegyeket erre a hajóútra a tesómmal. Végre eljött az idő, utazunk a Szigetekre! (Ez egy távoli és egzotikus hely.)
Bár valóban hosszú a volt sor, valahogy ilyenkor ez sem számít. A hajó még nem futott be, és meglehetősen gyorsan fogytak előttünk az emberek. A pénztáros hölgy rendkívül készséges volt, mindenáron kedvezményt szeretett volna „ránk sózni”. Átnyújtotta a jegyeket, én továbbadtam Viktornak az övét:
Jelige: Csontbillentyűk
Csontbillentyűk
„Hová lettek a családi ereklyék”[1] Nagymama kötőtűje, ami az ünnep szimbóluma volt, mert mindig csak ünnepnapokon került elő. Nagypapa sétapálcája a híres, sokat emlegetett sérüléssel, melyet akkor szerzett, midőn megállította azt a bizonyos lovashintót a megvadult lovakkal. John az ablak előtt állt és bámult kifelé az őszi, napsütötte utcára. Hogy kiürült ez a nagy ház! Milyen őrjítő ez a csönd, ami körülfonja mint a sűrű méz, mely hiába édeskés, mégsem tud a belehullott légy kimászni belőle és végül belepusztul. Fullasztó csend és szívbemarkoló őszi napfény.
Jelige: Csillagpor
A szív alá
„Hová lettek a családi ereklyék”[1],
a földbe ásva, falba rejtve, éjjel
a pincemély sötétben botladozva,
baráti kézbe adva, testmelegbe,
a szív alá, kabátba varrva, mint
örökség súlya, vád az ellen, hogy élsz,
és véded önmagad, szépanyádat, szép-
apádat, felmenőket, és megannyi
festett és rajzolt képet, csillárt, könyvet,
Pázmányt és bibliát, a csöndet, kertben
a felszökő kutat és szobrot, csíkos
tapétát, fürdőt, kádat, templomot, és
a nyelved, hogy a nincs sem öl meg, mert a
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]
Jelige: Csillagrácsok
Víz, tűz, föld, levegő
„Hová lettek a családi ereklyék”[1], amelyek minden más rendes családnál oly nagy becsben vannak? Hol lehet a halvány rózsák közé írt Házi áldás, amely a kiskonyha falán lógott, és mindennap elolvashattam, miközben a kenyér-sózott szalonna-vacsorámat eszegettem, hogy vajon mire nincs szükség ott, ahol Isten van, és ugyan mi lehet az az áldás?
