Jelige: összeesettakuglóf

Beküldte: admin, 2012-02-07 22:44:25  | Címkék: ,

Mikor

"Hová lettek a családi ereklyék"[2]? És a Chanel rúzst sem találja. Eltűnhettek a hurcolkodásnál. Ez az a hosszú piros lámpa, több mint három perc, Noémi szájfényt vesz elő, a gyűrűsujjával keni szét, most költözött ide, még tanulja a lámpákat.
Balra néz, a kertkapun túl sziklakert, fényes izzósorból álló szánt húzó szarvas kapaszkodik fel, reggel ez a ledszarvas még durvább, pláne februárban. Jobbra néz, múlt héten kinyílt az aranyeső, majd azonnal el is fagyott. Hosszú ez a tél.

Bekanyarodik a benzinkútra, nem tankol, csak a kávé miatt jár ide, elkeserítő szarvasos reggeleken egy kis melegség gyomortájékon, na az kell. Az automata mellett filmszínészsármos arcú férfi olvas, nem néz fel, kevergeti a kávét. Noémi is keverget, honnan jönnek, kivel élnek, kivel nem élnek, biztos átutazó itt az elkerülőn, négy nagy korty, és vissza a kocsiba, csak ne kelljen nézni ezeket a cserzett ráncokat.
Marcsika a recepción három üzenő cédulával várta.
1. 11-kor értekezlet a nyolcasban. jegyzőkönyvek!
2. Visszahívást kér: 36 20 444 75 73
3. az ügynökségtől 4-re jönnek három helyett.
Nem örült, hogy késnek, megint kell szólni a szitternek, menjen az óvodába a fiúkért. Ezen a héten ez már a harmadik, gondolkodik rajta, hogy állandósítja a lányt, mostanában nem szeret hazajárni. Üres, hideg és rideg is az új lakása. Nem gondol rá többet, felkészül az értekezletre, tudja, érzi hogy ma ő lesz porondon, nem akar támadási felületet, megvannak a válaszai. Kompakt válaszok, tényekkel, számokkal, táblázatokkal.
Értekezlet után újabb két üzenet, ugyanaz a szám kér visszahívást. Jó, ígéri meg Marcsikának, visszahívja, csak előbb eszik. Ma hideget hozott, múlt héten nem volt hajlandó leadni a rendelést, kimaradt a déli együttebédelésből, nem bánja, az asztalra két kifli, sajt, mandarin, és csoki kerül. Közben tárcsáz.
– Gertner Balázs. Kezicsókolom, ilyen sokan vannak előttem?
– Ne haragudjon, honnan ismerjük egymást? Mármint lehet, hogy nem jól értettem a nevét.
– Még csak egyszer találkoztunk.
– Ne haragudjon, de nem emlékszem.
– Nem emlékezhet. Nem mutatkoztam be.
– Végképp nem értem, és nem nagyon szeretem, hogy titokzatoskodik.
– Elnézést. Valószínűleg a munkám miatt van.
– Miért mi maga, nyomozó?
– Igen. Helyszínelő.

Nem volt nehéz, mondta, leolvasta a rendszámot, lekérdezte, az kidobta Noémi cégét, odatelefonált, érdeklődött, hogy ki jár a sötétkék golffal, tizenegy középvezetőnek van ilyen autója, válaszolta Marcsika. A KLM-121-essel, de addigra a recepciós gyanút fogott, nem adhat ki információt, dehogynem válaszolta a nyomozó.
Noémit bedarálta, lehengerelte ez a stílus. Mert az aztán volt ennek a pasinak. Virágszirmok Noémi autójának szélvédőjén egyik péntek reggelre, az irodában csokor, név, és kártya nélkül. Papírból tépett szívecskék a kertkapuján, százszámra szétfújva. És üzenetek a telefonján, a tabletjén, mailek között, ez Noémit éppúgy lelkesítette, mint ijesztette, az ilyen filmszínész szépségű, ferde mosolyú férfiaktól mentse meg az Isten, de visszaírt, mindig visszaírt.
Régóta nem énekelt, most meg az autóban is, a kormányon veri a taktust, nagy a forgalom, áll a sor, a belvárosi park mellett még tanulóvezetőt is parkoltatnak. Noémi nézelődik, a bokrok, fák között játszótér, babakocsis idill, a mozdulatok ismerősek, de a kép nem áll össze, aztán mégis. Dudál a tanulóvezetőre, kövérgázzal, fék nélkül megy hazáig.
Nem veszi fel, nem ír vissza. Marcsikával kirúgás terhe mellett megígérteti, mindenképpen, és mindig le kell őt tagadnia, tudta, tudta, és tudta, a filmszínész arcú férfiak azok is. Mind azok.
Mikor fog ő megint egy ilyet találni.

A nyomozó zaklatja, Noémi új albérletet keres, már a nyomozó fejével gondolkodik, figyel a kapukra, zárakra, közlekedésre, nem lehet egyirányú az utca.
Péntek délután talál egy hirdetést, a fotók alapján jó lehet, telefonál, meg is nézheti estefelé. Csenget, egy egérarcú, dauerolt hajú nő nyit ajtót, mögötte mankóval a férje, jöjjön csak, mi holnap elmegyünk, a fiamékhoz költözünk, jöjjön, nézzen körbe, itt hagyjuk a bútorokat, meg mindent ami itt volt, mi is ezzel vettük a lakást.
Noémi csak néz, a bútorok ismerősek, az első lakásukban is ilyenek voltak, de mikor kirabolták őket, elvittek mindent, tévét, varrógépet, bútorokat. A gyerekszobai bútorok is furcsák, másképp rendezve, de ugyanazok. Noémi még emlékszik, hogy összerakásnál a pelenkázó sarkát leverték, odanyúl, a középső ujjával kitapintja a levert sarkot, már nem is csodálkozik, mikor a perzsát meglátja a nappaliban. A perzsán átsétálva a dolgozószobába érnek, a vitrinekben a családi ereklyék, az ezüstkészlet, a vázák, a porcelánok, és a falon Noémi nagyanyjának a holland órás képe.
Nem érti, megkérdezni nem akarja, nem meri, fél, hogy valami olyat tud meg, amit eddig is sejtett, valahol mélyen, de hinni akart a férjének, szeretni, feltételek nélkül adni. Naivsága nevetésre indította, és mikor megkérdezte, hogy kitől vették a lakást, már tudta a választ.
Túlzottan szerette a férjét, a testiségét, vad, dühös szeretkezéseiket, és most is, hogy rágondol, haraggal, az alhasában érzi a dühét, mint orgazmus előtt. Hazamegy, előveszi a fotós dobozt, megkeresi az esküvőit, hangosan bőg, magát siratja, meg a régi énjüket, ujjlenyomatait a nyomozó, testképüket a fotóik, "szellemképüket az utódok őrzik."[2]


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán