Jelige: Leila

Beküldte: admin, 2012-02-07 19:10:24  | Címkék: l

A kis Rosalinda

„Hová lettek a családi ereklyék”[1] Hová tűntek a múlt virágai, hol van az élet szivárványának vége? Tegnap óta csak ez foglalkoztat.

A tengerparton egy langyos, viharos éjszakán a sátorban ébredek, hanyatt fekve üzennek a csillagok, a legfényesebbek a Nagy Nyári Háromszöget alkotják, és ami fent mértani alakzat, az többnyire lent a földön is az. Bámulatos a harmónia, a spirituális egybecsengés az ég, s a számok misztikumában. Különös jelentőséggel bírnak, valamelyik pozitív, mások negatív hatással vannak a létezésre. A hármas éppen a tűz, a víz és a levegő együttes szimbóluma. Három a kívánság, három a próbatétel, a sárkányok közül a legkevésbé vérszomjas éppen a háromfejű.

Tegnap viszont tizenharmadika volt, ami nem tartozik az imádottak közé, ezen a „mumus” napon olykor nyomasztó, megmagyarázhatatlan érzés támad bennem, a tegnapi sem volt kivétel:

A délelőtt városnézéssel telt. Zsibongva lüktetett az élet az „Aranykagyló” öblében. A piaci standok körül hullámozott a tömeg, izzadtságtól gyöngyöző bronz-barna testek pakolták a fűszereket, a gyümölcsládákat, kofák mosdatták a zöldségkupacok tetejét, nagyokat cuppantak a kiapadhatatlan mennyiségű szardíniák. A kecskelábú asztalok roskadoztak a Kelet gyöngyeivel vetekedő portékáktól, mustrálni, kóstolni mindenütt szabad volt. A ponyvasátrak alatt a melegben sajtok erjedtek, borpalackok sorakoztak, virágok sarjadztak, sűrű méz csurgott.   

A kikötői forgatagban csatangoltunk, kíváncsian lestük a halászbárkák mélyéről előkerült, az életükért vergődő ezüsthalakat. A környék kölykei öldöklő harcot vívtak a rikoltozó sirályokkal, a koszos macskákkal és a lihegő kutyákkal. A fiúk kezéből folyton kicsúszott sikamlós testük, nagyot loccsantak a nedves kövezeten, a ráérősen hálót foltozó halászok eszelős röhögéssel nyugtázták az ügyetlenségüket. A felszakadt ég alján a fény lomhán terjedt szét, a felkelő nap meleg borostyánszínben fürdette a távoli dombon trónoló kéttornyú székesegyházat. A bájos kis halászfalu kék öblének vize olyan tiszta volt, akár a kemencében kiválasztott arany. 

A közeli temető az elmúlás földi megtestesítője, a százéves kőkeresztek, orgonával benőtt sírhalmok mutattak utat az elodázhatatlan jövő felé. A leghátborzongatóbb mementó a szomszédos kolostor alatti kripta: a szűk, áporodott levegő, a meglepően jó állapotú mumifikált halottak fogva tartják az élőket. A szárítószobában fektetett, majd krétaporban meghempergetett jobb létre szenderültek az évszázadok temetéseinek hideglelős bizonyítékai. Felöltöztetve, a sírbolt nyitott fülkéiben ülnek, állnak, vagy megszámozva lógnak a csupasz falakon. Mintha minket figyeltek volna a magasból.  A családok együtt pihennek, gyerekek, szülők nem váltak el egymástól. De hová lettek az ereklyék, a múlt emlékei, az egykori élet bizonyítékai? Úgy bámultuk őket, mintha ők maguk lettek volna azok. Döbbent némaságban araszolgattunk.

A kápolnában még nagyobb érzelmi megpróbáltatás várt: három piciny bölcső feküdt szemközt velünk, bennük három apró gyermek nyugodott. A középsőben Rosalinda mindössze kétévesen távozott az élők sorából, ám egy titokzatos és ismeretlen beavatkozásnak köszönhetően közel száz év múltán is, mintha csupán édesdeden aludna kicsiny ruhájában, a mozdulatlan ágyában!

A csodatévő ismeretlen magával vitte a sírba tudományát, ki tudja, vajon milyen varázsszert használt, illetve melyik természetfeletti erőhöz fordult támaszért?

A derengő homályban az enyészet émelyítő szagától kissé kábultan képzelem el a kicsi egykori családját. Papája talán bohém művészember volt, az őszi megfakult kertben szanaszét heverő szoborkezdeményeket, formátlan kőtömböket látok. A szemüveges, kissé sápadt mama minden pillanatát a kis Rosalinda tölti ki, tekintetében a háborúban elvesztett első gyermek kóborol.

Gyönyörűnek, illatosnak és végtelenül boldognak tetszett a világ, amikor kikecmeregtünk a föld alóli hűvösből a szabadba, hosszú ideig csend honolt szívünkben, hiába dühöngött a város körülöttünk.

Három gyerekünk vár otthon. Nehezen tértünk nyugovóra.

Most csak a tenger morajlása, a madarak vijjogása hallatszik. Addig bámulom az égboltot, míg káprázatos fényfüggönnyé válik a szememben, a ragyogó pontok összefolynak. Mellettem párom is felriad, a gyerekekről álmodott. Furcsa kérdést intéz felém:

– Mi jut eszedbe a csillagos égről?

– Azok a fényesen tündökölő pontok ott fenn, talán már nem is léteznek, csupán illúzió, hát ne dőlj be nekik.

– Az persze nem, hogy lefújta a sátorponyva tetejét a szél! – ásítja, és nem tudjuk, most sírjunk vagy nevessünk.

Talán a harmattól zamatos, kora reggeli idő teszi, de egyszerre világosság gyúl elmémben, átlátok a fantázia leheletvékony hártyáján, a színek, a hangok, az illatok, az álmok elsuhannak előttem, a valóság már nem mézeskalácsház, kopár pusztaság csupán. A derengő égbolt elnyeli az utolsó fénylő égi pontot is, kialszik a kicsiny Rosalinda és két alvótársának apró csillaga is.

   „Szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán