Jelige: A kinőhetetlen kabát

Beküldte: admin, 2012-02-07 22:51:25  | Címkék: a

A kinőhetetlen kabát

- „Hová lettek a családi ereklyék”[1]? Hová tűntek? - Egy pillanatra mintha csak megakadt volna fejtegetésében, mert ez a kérdés körbemetélte dühét, aztán éles szeme fegyverként szegeződött kettősünkre. Csel kúszott szavaiba. Nem akarta befejezni. – Mondd meg nekem, Ákos!
Nagyapa mindig ezzel, a torkának valami rejtett zugában őrzött, gyilkos hangsúllyal parancsolt Ákosra. Nem hallottuk ezt a hangot nagyanya halála óta. Akkor, mintha tehetetlennek érezte volna magát a világgal szemben. Valójában másról volt szó. Még születésünk előtt közölték vele az orvosok, talán két éve, ha hátravan. Szívzaj. És tessék, még ez a fel-fellobbanó harag sem kezdte ki billentyűit. Nagyanya egészséges volt, zongorázott, Ákossal tollasozni is kijárt a hátsó udvarra. Halála hirtelen történt, és értelmetlennek tűnt. Nagyapa önmagát gyűlölte, amiért nem ő ment el előbb. Ennek is már öt éve volt akkor.

Ákos mégis megragadt gyermekcipőiben, hétévesen ráaggatott kabátkájában, s ugyanaz a nadrág volt rajta talán most is, mint amiben nagyanyával játszott. Nagyapa szemében ez is, ez a változatlan kis termet, valami csökevényként lebegett, az elmúlás kényelmébe légüres teret vájva: egy groteszk ragadvány, a múlt változatlan élőszobra.

Ákos rezzenéstelenül állt a kandalló és a kanapé között, mellettem. Éreztem, ahogy az elfojtott rezzenések belső szervein kígyóznak keresztül. Meddő volt válaszra várni. Nemcsak termetében maradt gyermek.

Nagyapa, letűnt rendszerek lázadóira és megtörtjeire jellemző bólintásokkal kísérte önmaga gőgjét. Tudtam jól, hogy ugyanolyan csapdába esett önmagával, önmagában, mint Ákos, vagy én. Mind máshogy, és kimozdíthatatlanul. Végül elfordította fejét, kitekintett az ablakon, és kitárt karokkal dőlt hátra a pamlagon, a bükk karfát díszítő, eltűnt oroszlánfej érdes nyomát simogatva tenyerével.
- Hová tűnt mindez? – kérdezte száraz, komor hangján, mintegy önmagát.
Válaszokat keresett? Inkább igazságot. Bár már nem emlékszem, mikor nőttem magasabbra, mint Ákos, aki egy évvel volt idősebb nálam, mindig volt egy olyan érzésem, hogy akkorka sosem voltam, mint ő. Gyermek sem igazán. Úgy éreztem, ha a válaszok nem is lehetnek zsebemben, ott van az igazság. Ott van, előhúzhatatlanul.

Odaültem hát a zongorához. Hosszú Bösendorfer volt, legalábbis mind ezt hitték. Valójában egy antik hatású utánzat volt, nem egyéb, mint meghamisított éveink lenyomata. Senki más nem tudta rajtam kívül. Senki más nem járt ki éjjelenként, hogy a szomszédos kollégiumba besurranva, a még tanuló diákok közé vegyüljön, tanulmányozva olyan könyvek százait, melyekhez a fákat egyetemisták számára vágták ki. Alig fél évvel nagyapa halála előtt zenetörténeti könyveket kezdtem böngészni, végül a téma minden szegletét körbejártam. Hajnaltájban hazalopóztam, és az maradtam, akinek nagyapa látni akart. Akitől borzonghat, miközben ő vajas kenyeret ken. Mert nézhet egy esendő, néma kölyöknél rémisztőbb jövőkép egy haldoklóra?
Számára, aligha.
Tehát a zongorához ültem. Nagyapa még mindig az ablakon túli világgal volt elfoglalva. Képzeletében volt odakint még valami, ami csak az övé, ami úgy ragadt itt a múltból, hogy nem ejtett senkin sebeket. A plafonig nyúló ablak egy megfáradt, görnyedt diófára nézett. Evilági szemei nem láthattak mást, mint diófaleveleket.
Ákosban oldódott valami, amint leütöttem az első hangot. Azt akartam játszani, amit nagyanya játszott néha. Mindig megbicsaklott a dallam, valahol félúton, és nagyapa elnéző mosollyal pihentette szemét nagyanya törékeny alakján. Ákos is talán ezt várta. Hogy elrontsam a dallamot, hogy ujjaim összeakadjanak, hogy nagyapa itt találja meg azt, amit az ablakon túl keres.
Úgy akartam eljátszani dallamomat, hogy nagyanya dallama legyen.
Mégis: ujjaim bársonyként siklottak végig a billentyűkön, három percig úgy játszottam, hogy szememet hiába csuktam le, hiába figyeltem nagyanya emlékét, hiába akartam, hogy nagyapa is őt nézze, hogy történjen valami, ami kiragad hármunkat ebből a légüres, különös térből. Hogy Ákos egy percre nőjön ki a kinőhetetlen kabátból.

Az utolsó hang is pontosan talált. Valamit odakint talált el, egy kivehetetlen fonál megszakadt egy diófalevélben, és az aláhullt.
Nagyapa nem mozdult, csak felemelte öklét, mint aki ütni készül, majd megtörölte szemét. Akkor értettem meg, miért nézi állandóan azt a fát. Ősi szimbólum nőtt az ablak alatt. A diófa a család, az utódok, a vérvonal kérges tablója. A családi ereklyékből pedig, az oroszlánfejekből, a megbicsakló Für Elise-ből csupán szellemképük maradt itt.

S „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán