Jelige: 123

Beküldte: admin, 2012-02-06 20:48:04  | Címkék: ,

SZÁZHUSZONHÁROM

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]?
A mosolyod.
A türelmem.
Gyönyörű alakod.
Kitartásom. 
Zsemlényi melled.
Férfiasságom.
Feszes feneked.
Hűségem.
Hová tűnt mindez egy évtized alatt?

Hanyatt dőltem a dombon, és te jöttél, hogy számoljunk csillagokat. Délelőtt. Én mégis megtettem. Találtam a blúzodon, a melltartódon, és még a hasadon is volt.

Nemsokára már anyád ütötte egy fakanállal a vájdling oldalát. Persze ez a pénz kevés volt egy saját lakáshoz, így a te gyerekszobádba költöztünk be. Ide született aztán Benőke és Barbi.

Olyan szépek voltak, és te is, ahogy kerekedtél. Egyre nagyobb űrt töltöttél ki köröttem. Napról napra fogyott a tér. Pánikba estem.

Albérletbe költöztünk. A fizetésem már az első héten elfogyott. Még szerencse, hogy a szüleid támogattak. De így sem tudtam eljutni a haverokkal sörözni, a családdal nyaralni. Egyre több munkát vittem haza, de este már nem tudtam dolgozni. Nem volt helyem. Az ágyban is egyre kisebb helyre szorultam. Hiába, felszedtél pár kilót. Nem is hoztam szóba, csak minden este megigazítottam az ágy lábát. És szex közben is igyekeztem nem sokat mozogni.

A gyerekek óvodába, majd iskolába mentek, de te nem mentél dolgozni. Otthon voltál, és csak híztál.

Egy nap, talán László névnap lehetett, berúgtam a munkahelyemen. Már nem is tudom miket mondtam, de olyan jó volt végre beszélni róla. Hazaküldtek. De én nem hozzád mentem. Hanem apámhoz. Ő nem kérdezett semmit, csak hagyott feküdni az ágyamban három teljes napig.

Aztán hazamentem, de nem változott semmi. Főztél, mostál, vasaltál, és közben nézted a tévét egész nap. És nassoltál. Meg is látszott. Az ágybetéted egy kráterhez hasonlított. De ez téged nem érdekelt.  Talán nem is láttad.

Beadtam a válópert. Ez sem érdekelt. Mondtam, hogy megcsaltalak. Micsoda, kaptad fel a fejed végre. Százhuszonhárom nő nem a világ, feleltem. Nem? Nem. Nem! Ezt már kiáltottad. Kirohantál a házból. Beültél az autómba, és elhajtottál.

Most meg hova mész, kiáltottam utánad. Ezt csak úgy saccoltam. Lehet, hogy több, de lehet, hogy kevesebb. Ki tudja már hányszor voltam veled? És nevettem, nevettem, miközben néztem utánad hosszan az út közepén.

Ott álltam akkor is, amikor mögöttem visszakanyarodtál.  És nem fékeztél, miközben átmentél rajtam.
Egyszer. Kétszer. Háromszor.
Sötét lett a világ. Majd monitorok vettek körül. És mind családi videót játszottak.
Visszafelé.
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

 


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán