Pályázatok » Édesanya
Egyhangú mintában úsznak gondolataim a szőnyegen,
Kopottas fehér fátyollá lett lenőtt hajadnak töve,
Évek súlyos akarata osztotta s vonalazta orcádat,
Szent sóhajba merülve hagyják el szavaid e szájat.
Poros tömbbe csavarva, fekszel az ágyon s betegen
Eget képzelsz a plafonon, a csillagok csak legyek,
Lehullnak olykor lábujjadra, hadd kívánhass egyet,
Magadnak másik életet s jobb gyermeket, az életre.
Reggel van, mindenki anyát követeli. Félig csukott szemmel kecmergek ki a jó meleg ágyból. Egyszerre kellene mindenütt lennem, miközben próbálom ezek felett fejben összerakni, mik is a teendők aznapra. Anya, vegyél ki! Anya mesélj! Anya inni kérek! Közben az előszobából a férjem: Szia, én mentem dolgozni!... És itt maradok egyedül két kisemberrel, akik nagyon tudják, hogy mit akarnak, de az gyakran szöges ellentétben áll az én elképzeléseimmel.
Azt hiszem, nem várt gyerek voltam. Apának soha nem volt egy kedves szava hozzám. Csak anya ölelt. Apa talán a nevemet sem tudta. Mindig azt mondta, a gyerek. A gyerek maradjon csöndben, a gyerek hagyjon békén, Aranka, foglalkozz már a gyerekkel, szólt anyámra, amikor a hivatalból hazahozta a munkát. Szinte minden nap. Be sem mehettem a szobájába. Kulcsra zárta. Az acélbetétes ajtót vastag műanyaggal burkolta be. Nehogy kopogni tudjak rajta.
Mária egyedül ment le a bevásárlóközpontba. József a tetőtéri parkolóban maradt, mert féltette fullextrás, új kocsiját, hisz annyi furcsa dolog történik mostanában… Ült a kényelmes ergonómikus vezetői ülésen és mobiltelefonján fakereskedésének egyre szerteágazóbb ügyeit intézte.
I. A kölyök
A fiú kiskamasz volt, és már két éve belépett élete azon szakaszába, amikor anyai ölelés helyett inkább női ölelésre vágyott, lehetőleg egy érettebb, nagymellű nőére, de ha valamelyik csinosabb osztálytársa adta volna önként, az sem lett volna baj.
Bár egyelőre nem állt senki sorban azért, hogy őt ölelje (leszámítva persze anyját és nagyanyját), azért sokszor elképzelte, ahogy egy-egy kiválasztott lány ölelő karjaiba, majd karoló ölébe fogadja. Az ilyen fantáziák persze normálisak, tudja ezt minden érett férfi, de az éretlen kölykök számára furcsák, bűnösek, szégyellnivalók… És kiiktathatatlanok.
Anyukám egy zombi
Szeretem őt nagyon
Roncsok között élünk
Madáron és agyon
Anyukám egy zombi
Én meg zombigyerek
Megszid, ha a sírból
Reggel későn kelek
Konyhánkban zene szól, húst klopfolsz, ébredek éppen.
Babzsák testem húzom, unottan söpri a padlót.
Gyermekkor, puhaság, takarón a virág, mese, rajzfilm.
Teljességét másolom át odabentre a képnek.
Méhecskés bögrémben gőzölgő macikávét
nyújtasz, szólnom sem kell, homlokomon puszi cuppan.
Érdes volt a kezed, de örökké csak simogattál.
Egy csillag közeledik a májusi telihold felé. Villódzó, sárga csóva vette célba a csillogó gömböt, megállíthatatlanul siet felé. Már mindjárt eléri, az ember a szívéhez kap, csak nehogy nekimenjen! Nem tudom, melyiket féltem jobban, a millió éves jó barátot, vagy a sose látott lángoló tüneményt. De nincs baj. Az üstökös nem bántja a Holdat, egy pillanatra eltűnik mögötte, majd előbukkan a túloldalán. Én csak némán nézem, ahogy másodpercek alatt újra elveszik az égbolton, és felidézek magamban egy történetet.
A bicska már közel harminc éve megvolt. Egyszerű, egypengéjű, kékszínű, gyöngyházmintára hajazó, műanyagnyelű alkalmatosság volt, az első fizetéséből vette. Azonnal bekerült a táskájába a kisolló, kézkrém, mérőszalag, tű, cérna, sebtapasz, papírzsebkendő és még ki tudja mennyi minden más mellé. Szorgalmasan vándorolt egyik táskából a másikba, olykor használatba is került – tűzőgépjavításra, csavar meghúzására vagy éppen lazítására, vágásra, faragásra, esetleg, mint evőeszköz -, de leginkább csak lapult a retikül egyik zsebében. Olykor eltűnt, de pár hét múlva, valamelyik ritkán használt táska mélyéről csak előbukkant.
A fizetett közönség megvetését már a stúdióba lépése előtt érezte. Ahol felismerik, mindig ugyan az történik: a feszült csendet követő sugdolózás után érkeznek a halk, majd az egyre hangosabb megjegyzések. Együttérzést csak elvétve kap.
A történtek utáni első napokban még vissza-visszaszólt, de egy idő után csak lehajtott fejjel ment tovább, tette a dolgát. Most is inkább az asztalon elhelyezet mikrofont bámulta.
Az interjú előtti percekben idegesen kezdte el gyűrögetni fekete garbója ujját. Nem akart sírni, gyengének látszani, szánalmat kelteni. A pénz miatt ül most itt, emlékeztette magát, csak is a pénz miatt.