Bejegyzések a következő címkével: 'i'


Jelige: ikrek.

Beküldte: admin, 2013-04-14 21:19:36 | 0 Hozzászólások  | Címkék:

Fenyőfa a Hargitáról

Izgul. Igenis. Izgul. Ő is tudja, hogy a házi betegápolás tanfolyami vizsgája nem az érettségi, mégis sorra veszi magában a tételeket. Egyre jobban túrázza magát, erre se emlékszik, arra se emlékszik. Mikor rákerül a sor, egyből megnyugszik. „Mutassa be a decubitus kezelését a keresztcsonti tájékon”. Na, ezt nem kellett sokat tanulni, megtanulta gyakorlatban.

0 comments | A teljes bejegyzés

Jelige: incognito

Beküldte: admin, 2013-04-11 15:15:42 | 0 Hozzászólások  | Címkék:

Ki az igazi anya

Szép tavaszi nap volt.   A felkelő nap sugarai megvilágították az egész tájat. Egyetlen felhőt sem lehetett az égen látni. Az éppen újjászületni készülő természet egy csodás megnyilvánulásából kapott szemernyi betekintést az emberiség. A madarak csicsergésétől volt hangos a vidék, a fák szebbnél szebb virágkoszorúikkal szálltak versenybe egymással. A levegőben lehetett érezni—— Isten ma közel ma közel jön a világhoz. Júlia épp a lakásához közeli parkban sétált. Szerette ezt a helyet. Mintha egy kis édenkert lett volna a nagyváros beton dzsungelében. Egy sziget, ahol nyugalom ül mindenen, az emberek mosolyognak, nincs sietség, rohanás. Ez a töprengés, az emlékezés helye. Gyönyörködve figyelte a természet elé tárt csodáit. A szíve mélyén valami szokatlan érzés lett úrrá, valami idegen, új, oly régen érzett, már szinte boldog. Jó előérzete volt. Nem tudta mi ennek az oka, nem tudta miért van, de kellemes volt, felszabadító, mintha nemsokára minden rossz emlék kitörlődne az életében, mintha a jó Isten kárpótolni akarná valamivel szenvedéseiért. Úgy érezte, mintha olvadozni kezdene az oly sok év alatt szinte jéggé dermedt szíve. És akkor meglátta őt. Egy kislány kuporgott az egyik félreeső bokorban. Alig lehetett több mint tíz éves. Aranyszőke haja a földet érte, hatalmas kék, mélabús szemeivel valamit nagyon erősen kémlelt a távolból. A gyermek ruhája piszkos volt, haja csapzott, de hát nem ez a gyermeki kor természetes velejárója? Mikor észrevette az idegen tekintetet, nyaka közé kapta lábait, s futott, futott, míg a bírta. Júlia egyetlen szót sem szólt, csak hosszan nézte, amíg el nem tűnt szemei elől e parányi kis teremtmény, s még azután is. Lelkében újra felelevenedtek az oly hosszú ideje eltemetni kívánt érzések, a fájdalom, a hiányérzet, a veszteség kínjai. Eszébe jutott az ő szemefénye, élete boldogsága, a kis Eszter. Már több mint tíz éve nem látta őt. Utolsó találkozásuk óta az már felnőtt, lehet már saját gyermekei vannak, s már talán nem is emlékszik az édesanyjára. Júlia egy rosszul végződött házasságot tud a háta mögött. Természetesen minden jónak indult: szerelem, házasság, gyermek. Mi más is kellhet a boldogsághoz? Viszont ennek egy szempillantásra vége szakadt az nap, mikor a munkából hazaérve a gyermeki csók helyett, egy hitvesi levél várta, mely tudatta vele, hogy párja nem boldog vele, véget akar vetni kettejük közös életének, de a gyermekről viszont semmilyen körülmények között nem hajlandó lemondani. A lakás üres volt. Eltűnt a férj, s vele a Eszter is. Júlia élete is üres lett ettől a pillanattól kezdve. Azonnal a rendőrségre rohant, hogy jelentse az eltűnt kislányát, s hogy megmutassa a levelet, mely elszakítja az anyát gyermekétől. A rendőrség nyomozott, évekig vizsgálódott. Hasztalan. Mintha csak a föld nyelte volna el őket. Semmi nyom, semmi bizakodásra okot adó kilátás.  Az évek hosszú során az anya reményei egyre fogytak, szíve lassan megdermedt a fájdalomtól. Nem volt képes szeretni eztán. Nem engedett senkit közel magához, nem tárta fel senki előtt lelkét. Félt az újabb veszteségtől, a csapástól, melyet tudta, már nem élne túl. Gyakran csak órákig bolyongott a parkban.  Nézte a játszadozó gyerekeket, hallgatta a nevetésüket, visszaidézte a gyermekével itt töltött pillanatokat.

0 comments | A teljes bejegyzés