Pályázatok » Édesanya
Milyen volt az édesanyád?
Várt-e, babusgatott-e, sírt-e örömkönnyeket, amikor észrevette, hogy be akarsz kéredzkedni e világ albérlői közé?
Melengette-e akkor tenyerével növekedő hasát, dúdolgatott-e dalocskát remélve, s valahol biztosan tudva, hogy meghallod?
Igyekezett-e körülvenni magát harmóniával, hogy csak szép dolgok jussanak el hozzád abba a biztonságos sötétségbe, amit hónapokig otthonodnak ismertél?
Vigasztalt-e, amikor ez a melegség egycsapásra megszakadt, s egy szűk alagúton keresztül átkerültél a hideg, a zaj, a fény világába, s maradtál ott egy emberöltőre?
Biztatott-e, amikor nem találtad emlőjét, s altatott-e vállán, amikor felijedve éjjel sírtál a biztonság után?
Kacagott-e rajtad, csetlő-botló lépéseiden, savanyú íz kiváltotta fintoraidon, örömsikongatásaidon?
Játszott-e veled százszor, ezerszer is, nem megunva babáid szótlanságát?
Elhitte-e, hogy angyalokat látsz, akik körülvesznek, még ha ő már nem is vette őket észre?
Fogta-e lágyan kezedet, hogy megrajzolja első betűidet azt az érzetet keltve, hogy te írsz, te rajzolsz?
Mesélt-e esténként, álmodon túl súgva a történetet?
Elvitt-e csodás helyekre, repítette-e hintádat az ég felé, fújta-e ételed, mutatta-e meg ujjaidon, hogyan számolj?
Várta, fogadta-e barátaidat, kedveseidet, mint sajátjait, tanulta-e szeretni miattad a neki nem tetszőt, elfogadta-e választásaidat, nézte-e tisztelettel bukásaidat, s örült-e sikereidnek?
Vállalta-e miattad a dicsőséget, de a szégyent is?
Kiállt-e melletted a világ ellenében is, fordította-e el egyszer is a fejét életedtől, megmaradt-e büszkesége, s követelt-e hálát azért, mert felnevelt, vagy pedig észben tartotta, hogy ő akart téged?
Elengedett-e amikor felnőttél, kidobott-e a fészekből, hogy megtanulj repülni, még ha fájdalmasan is?
Könnyes volt-e szeme, amikor látta, hogy végleg eltávolodtál, vagy úgy búcsúzott, ahogy dolga végeztével érez a munkás elégedettséget?
Él-e még ő, veled van-e még?
Láttad-e mostanában, hallasz-e hírt felőle?
S ha elment már, emlékszel-e rá, hogy milyen volt ő, milyen volt az édesanyád?
Sokáig kevergette a zavaros fehér kotyvalékot. Remegő kézzel kilötykölt pár cseppet a politúros asztalra, ahogy a szájához emelte a csorba szélű üvegpoharat. Erőltetve, nehézkesen nyelte a keserű és darabos italt. A konyhában eresztett még egy adag vizet a csapból és leöblítette vele az elviselhetetlen utóízt. Visszabotorkált a szerényen berendezett, elhanyagolt szobába. Egy darabig üveges tekintettel bámulta az asztalon heverő üres gyógyszeres fiolákat. Csakhamar ólmos fáradtságot érzett minden egyes porcikájában. Botladozva lerogyott a rekamiéra, amely panaszosan megnyikordult a súlya alatt. Oldalára dőlt és szorosan összezárta szemháját. Hamar elkezdődött a mozielőadás. Lassan, akadozva jöttek a képek. Ismerős kockák. Az ő filmje volt. Nem Oscar-díjas.
A szülés előtt 2 nappal
Ébredés után a tükör előtt álltam. Hatalmasra nőtt hasam uralta a testemet, csípőmre rózsaszín kendő simult. Rojtos, egy nőé. Barátnőé. Óvatosan ide-oda billentettem magam, hasam gurult, testem döccent, mellem löttyent. Aztán újra, addig, mígnem összhangba került az eltolódott arány, s én gyönyörű, keleti táncosnőnek éreztem önmagam. Aztán indulni kellett, be a kórházba. A kendőt leoldottam, csupasz kebleimet kismama-melltartóba gyömöszöltem, felöltöztem. Autóba ülve, valami ismeretlen felé indultunk el.
A gnómra az ungvári Korzón sétálva az egyik kirakatban figyelt fel. A magában csak szatócsboltnak elkeresztelt üzletben az óriásgombolyagok mögül egy kedves, játékos figura mosolygott rá. Valami furcsa volt ebben a kissé torzra sikerült toprongyos babában. Valami élő. Nem a pillantása, de még a mosolyra húzódó szája, s a mimikája sem ragadta meg annyira a figyelmét. Inkább a kezével tett apró mozdulatban volt valami egészen „emberi”.
Édesanyám tizennégy éve halt meg. De inkább máshogy mondom: tizennégy éve hagyta hátra fizikai testét.
Különös, ahogy az idő előre halad, úgy tompul az elvesztéséből eredő fájdalom, és valamiféle tágabb megértés és megismerés következik be a hiányérzet hatására.
Mert amíg velem van, addig vannak az érzések és a szavak. Van a jelenlét.
Amikor már nincs, pontosabban amikor már hosszú-hosszú ideje nincs, minden emlék más minőséget kap. Felerősödnek azok a szép szavak, felerősödnek azok az akkor még oly’ természetesen jelenlévő érzések – pedig azt hinné az ember, hogy elfelejt mindent… De nem. Szerencsére.
Anyák napja. Anya napja…
„Minden a szavak helyes használatán múlik.” (Konfuciusz)
Anya. Erőszakos volt a végtelenségig. Annak hitte. Hiszen erővel őrizte, tartotta a méhében, kilenc hónapon át. Ki akarta, hogy ő a világra jöjjön, rajta kívül? Ő biztosan nem akarta, nem is kérte. Na, jó, talán még apa. De lány lett, fiú helyett. Ez volt az első hibapontja. Az anyja később mégis megbékélhetett ezzel a ténnyel valamelyest, mert az egész gyerekkora alatt csak néhányszor említette. A haját rövidre vágta azért és nadrágban járatta, megtanította olvasni és írni, már öt éves korában, mégis. És keménységet várt tőle, teljesítményt. Mindig tudnia kellett, hogy mit akar, és érteni kellett a felnőttek nyelvén, társaságban pedig illett viselkednie. Ez többnyire a hallgatást jelentette. Hogy csendben van és figyel. Hogy csak akkor szólal meg, ha van mit kérdeznie, vagy okosat, a témához illőt mondania. A hisztinek nem volt helye, arcában hároméves korában landolt először a hideg vizes pohár tartalma, és úgy megijedt akkor, hogy többet nem is volt rá szükség.
Még most is érzem
óvó tekinteted
ahogy int, mit szabad
és mit nem lehet.
Ma már, ha mégis
utolér a fájdalom,
a gyógyító kezet
többé nem foghatom.
Mennyi lemondás és
mennyi küzdelem,
utat törtél nekem
egy édes-bús életen.